Nem titkolhatta, amit egykoron lehetetlen volt megírni - Havasi Jánosra emlékezünk

2024. május 08. szerda 08:57

Nem titkolhatta, amit egykoron lehetetlen volt megírni - Havasi Jánosra emlékezünk

Kedden érkezett a szomorú hír, hogy életének 72. évében elhunyt Havasi János Herczeg Ferenc-díjas pécsi újságíró, szerkesztő. Emléke előtt tisztelegve idézzük fel 2021-ben vele készített interjúnkat.

 

 


Dombóvárról Pécsre jött, méghozzá a jogi egyetemre. De nem a „mindent" jelentette neki a paragrafusok világa. Egy ifjú hölgy is szerepet játszott a választásában, aki egykoron a tanárképzőre járt. Aztán Havasi János tisztességgel elvégezte a jogi kart, még büntetőbíró is lehetett volna belőle.Ám ha léteznek magasabb hatalmak, azok másképpen döntöttek vele kapcsolatban.

- Fiatalon, a joghallgatók újságjában, a Glosszátorban jelentek meg első írásaim - tekintett vissza szárnybontogatásaira Havasi János. - Nagy előnyének számított, hogy azt írhattam meg, amit akartam, nem akadtak kötelező feladatok, sőt, nagyon jó szórakoztunk. Az elmúlt évszázad hetvenes éveinek elején az „okos" szerzők tudták, hogy mit szabad, mit tilos papírra vetniük.

- Mégis összeütközésbe került a hatalommal!

- Ma már csak mosolygok rajta. Március 15-re készültünk 1973-ban. A 48-as téren szerettük volna megkoszorúzni Petőfi Sándor szobrát. Pár évfolyamtársam bement a közeli rendőrségre, megtudakolni, milyen engedély szükséges hozzá. Az ügyeletesek azt mondták, semmilyen, bár nem is készültek ilyen kérdésre. De a feletteseik gyanakodni kezdtek, ennek okán ellátogattak a jogászmenzára, ahol állítólag röpcédulát terjesztettünk. Csakhogy ezek ártalmatlan exlibrisek voltak „Találkozunk..." felirattal. Igen ám, de a Jogi Karon kifüggesztett koszorúzási felhívásunkban is szerepelt ez a szó, igaz, két z-vel. Ezt az egybeesést felettébb gyanúsnak találták. Vizsgálat lett belőle, bár komoly retorzió nem követte. De a kor szellemiségére azért jellemző a példa.

Névjegy

Dombóváron, 1952-ben született Havasi János. A középiskola után került Pécsre, a jogi egyetemre. A diploma megszerzését követően a fővárosban újságírói tanulmányokat is végzett. Dolgozott a Dunántúli Naplónál, a Jelenkornál, külsősként a HVG-nél, az Új Tükörnél. Később, két ciklusban, a Párizsi Magyar Intézet diplomatája lehetett. Alapítónak vallhatja magát a Pécsett megjelent A Helyzet című újságnál. Az írott sajtó mellett a televíziózás világában szintén megmutatta tehetségét. A Magyar Érdemrend tiszti keresztjét 2020-ban, a Herczeg Ferenc-díjat pedig 2021-ben vehette át.


- Ennek ellenére sem rémült meg a gondolatok átadástól?

- Teljesen véletlenszerűen hívtak munkatársnak a korabeli Universitas című laphoz, nevetségesen kevés fizetésért. De boldogan mentem, kifizettem belőle az albérletemet, éhen sem haltam, viszont a jogászi tervek ezzel végleg el is illantak.

- Nem sokkal később a Dunántúli Naplónál folytatta.Milyen szellemi műhely volt az egykoron?

- Kimondottan színvonalas! Bár, azért nem minden jelenhetett meg. A pártot, azt az egyet, meg a vezetőket nem igazán lehetett bírálni. De én nem a párt- és közéleti, hanem a kulturális rovatban dolgoztam, ezért nagy politikai „hibát" nem követhettem el. S ha időnként akadtak is zűrök, a főnökeim többnyire megvédtek. Ami meg nem fért bele a helyi lapba, az a fővárosban került nyomtatásba, napilapokba, hetilapokba. Volt azokban a közlésekben budapesti gőg is, hogy majd ők megmutatják a vidéki kollégáknak a bátorságot. Az írógép világának is létezett valami varázsa... Szövegszerkesztő? Még hírét sem hallottuk! Súlya volt minden leütött betűnek. Ha túl sok volt a flekkpapíron a javítás, a nyomdász kikérte magának, esetleg vissza is dobta a kéziratot.

- Végül a rendszer kilehelte rossz lelkét, utána mindent lehetett?

- A középiskolában tanultam a francia nyelvet, később az egyetemen is folytattam. Ennek jóval később láttam hasznát: a rendszerváltoztatás után két évig a Párizsi Magyar Intézet igazgatóhelyettese voltam. A munkám mellett belekóstolhattam a televíziós újságírás rejtelmeibe. Eleinte csak telefontudósításokat küldtem a Duna Televíziónak, majd francia operatőrrel és technikussal képes kisriportokat is. Hazajőve, megtakarított pénzemből vettem egy kézi kamerát, onnantól egyszemélyes stábbá változtam át. A délszláv konfliktus idején, a saját bőrömön tapasztaltam, milyen az, amikor csak magamra számíthatok. A kép- és hangminőségért ugyanúgy én feleltem, mint a tudósítások tartalmáért. De nem ördöngösség, egy kis gyakorlással bárki megtanulhatja. Később tanítottam is a műhelytitkokat fiatal kollégáknak.

- Legnagyobb sikerét eddig egy olyan könyv, illetve film hozta meg, amit családi, szellemi örökségnek is tekinthetünk.

- Anyám öt évet töltött a Szovjetunióban „málenkij robotnak" becézett kényszermunkán. Ez a szomorú história ihlette a Lánykák, az idő eljárt című könyvemet, s ez lett az Örök tél című film forgatókönyvének alaptörténete. Szász Attila és Köbli Norbert filmje - Gera Marina csodálatos főszereplésével - számos nemzetközi elismerést kapott, szép ívet futott be. Fontos volt számomra, mert a háború utáni évek e szégyenfoltjáról hallgatnak az európai történelemkönyvek. Persze, az érintettek is nagyon nehezen nyíltak meg, márpedig elhallgatni a történteket hatalmas bűn lett volna. Az eltűnt katonák, civilek felkutatása iránti elkötelezettségem is ebből a felelősségből nőtte ki magát. Az ilyen egyéni, áttételesen mégis társadalmi traumákra rá kell irányítani a figyelmet. Amit egykoron lehetetlen lett volna megírni, azt most, hogy már szabad róla beszélni, nem titkolhatjuk tovább!


Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva