Ötvenhat éves korában elhunyt Balikó Tamás, színművész, rendező, a Pécsi Nemzeti Színház volt igazgatója

Az elmúlt percekben kaptuk a hírt, melyet a népszerű művész családjának barátai sajnos megerősítettek: vasárnap este tragikus hirtelenséggel, szívproblémák következtében (még nem tudni, hogy valóban infarktusról van-e szó, de ez a valószínű) elhunyt páprádi (Vajszló melletti) házában Balikó Tamás pécsi színművész, rendező, a Pécsi Nemzeti Színház korábbi igazgatója.

Minden idők egyik legismertebb pécsi színész-rendezője 1964 és 1972 között a pécsi Mátyás Király úti Általános Iskola diákja volt. 1972-től 1976-ig a szintén pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban tanult.

1976 és 1977 között sorkatonai szolgálatot teljesített, 1978-tól a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakán tanult Békés András osztályában.

1981-től 1986-ig a Pécsi Nemzeti Színház színésze. 1987-1990 között elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakát is, ahol Ádám Ottó oktatta.

1993-ban lett a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, ezen a poszton 2011-ig dolgozott. Közben 1997 és 2000 között DLA fokozatot szerzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 2003-2008 között a Nemzeti Színház művészeti tanácsadója. 

Az utóbbi esztendőkben - szabadúszóként - számos előadás rendezője és szereplője volt. 

--------------------------------------------------------

A MŰVÉSZRE A VELE KÉSZÜLT UTOLSÓ, SZEPTEMBER 7-ÉN MEGJELENT  INTERJÚNKKAL EMLÉKEZÜNK:

Balikó Tamás: "Látjuk hogyan züllik le az igazmondás művészete" 

Az újra és újat kezdés mindig nehéz, és sokszor, sokaknak nem is sikerül. Balikó Tamás is megélte már milyen is az, amikor lezárul egy látványosan sikeres időszak. Tizennyolc év a pécsi színház élén, a POSZT felnevelése után jöhetett egy új élet. Kicsit el is tűnt a pécsi polgár szeme elől, sorsának alakulását a legtöbben nem követtük.

- Hála Istennek jól vagyok, rengeteg feladat, cél, szakmai kihívás van a mindennapjaimban, s hozzá ideális a családi hátterem - mondta munkatársunknak a sétálóutcai teraszon ülve. - Ötvenhat évesen tele vagyok energiával, van hitem a munkámban, főszerepeket játszok, több szakmailag nívós és a közönség által is szeretett színházban rendezek, filmet forgatok és újabbra készülök. Azt gondolom, hogy a sorsom miatt nincs okom panaszra - mondja mosolyogva.

- Örülök, hogy ezt hallom, mert bizony a legtöbbször nem könnyű az „újratöltés"...
- Ez igaz, viszont nekem sokat segített, hogy a változások közepette, akkor, amikor kétségeim, belső vívódásaim voltak, ott állt mögöttem egy stabil háttér. Egy csodálatos ember, a társam szeretete, a család, a mindennapok boldogsága, mindaz, ami támaszt jelenthet a nehéz napokon. Ez az én személyes sorsom alakulásában felbecsülhetetlen érték.

- Akkor jó a közérzete?
- Eljátszva a szavakkal: a „magánérzetem" kifogástalan, a "közérzetem" az már sajnos nem. Azt látom, tapasztalom, hogy elhatalmasodik a kontraszelekció, az értékeink önkéntes elvesztésének gyalázata, s ez a mi szakmánkra, a színház- és filmművészetre sajnos hatványozottan igaz. Mi, középkorúak szomorúan tapasztaljuk azt, ahogy a színház elveszti a becsületét, társadalmi rangját. Kortársaimmal együtt próbálunk megmaradni ugyan, de az utánunk jövők, a fiatalabb nemzedékek sajnos - annak ellenére, hogy hihetetlen tehetségesek- felőrlődnek, mert nagy részük reménytelen helyzetben van. Látjuk, miként szívódik fel a tehetség a semmibe, hogyan uralkodik el a sekélyes celebvilág, a semmiről sem szólás a televíziókban, hogyan züllik le az igazmondás művészete teleregényekké, s születnek alkotások helyett paródiák. Zárnak be a színházak, maradnak a forgatókönyvek fogságában filmek, amiknek meg kellene születniük.

- Erre egy rosszmájú valaki mondhatná azt is, hogy csak a sorsváltásra kényszerült ember kesergése ez.
- Mondhatná, de nem igaz. Nézze, azt, amit elértem itt Pécsett, tőlem - és attól a több tízezer embertől, aki beült a színház, vagy a POSZT nézőterére és jól érezte magát, kapott valamit a mindennapjaihoz - nem vehetik el. Harminchárom évesen, jelentősebb tapasztalat nélkül lettem direktor, de - azt gondolom - megtanultam a vezetést, úgy hogy közben mindig megmaradt a személyiségem, s igyekeztem a remek kollégák és pályatársak alkotó kreativitását is megbecsülni. Amennyit kellett, változott, idomult a karakterem az évek és a közös munka során, s bízom benne, hogy igazi alkotóműhelyként létezett a színház Pécsett. Biztosan lehetett volna jobban is csinálni, nem voltam tökéletes, de törekedtem rá. Ma viszont azt látom, hogy az országban - és most csak a színház világáról beszélek - tele van a szakma botcsinálta vezetőkkel, dúl a dilettantizmus. A színházi lét meghatározó intézményeinél, a színházaknál a kinevezések során a lojalitás, a kötődés minden más és fontosabb szempontot - alkalmasság, rátermettség, alkotóerő - felülír. És ez nem jó, hiszen a színház mindenkor tükröt kell, hogy tartson a társadalomnak. Én magamról azt gondolom, hogy ebben a megváltozott helyzetben az új körülmények között, a mostani követelményrendszerben az én igazgatói tudásom, vezetési tapasztalatom nem biztos, hogy elegendő már arra, hogy sikeres és eredményes igazgató legyek. Mindazonáltal úgy vélem, hogy az a sok tapasztalat, tudás, amit vezetőként felhalmoztam, mégis csak érdemessé tesz arra, hogy tárgyalópartnerként, és ne csak „kérelmezőként" vegyek részt egy eljárásban. Nem vágyom arra, hogy megéljek olyan döntési, kiválasztási procedúrákat, ahol nem biztos, hogy csak a valódi értékek objektív megméretése alapján döntenek.

- Térjünk vissza a jelenkori Balikó Tamás személyes sorsára. Szóval jól érzi magát a bőrében?
- Őszintén mondom, hogy igen. Van munkám, feladatom rengeteg. Játszom és rendezek Győrben, Budapesten a Karinthy Színházban, a Rózsavölgyi Szalonban. Tavaly Molnár Ferenc: Az ördög című darabja megkapta az „Év Előadása" kitüntető címet. Idén is, nem sokára a Karinthy-ban rendezek, de előtte a Rózsavölgyi Szalonban Bernard Slade remekét, a Válás Kaliforniában-t állítom színpadra. Győrben, ahol tavaly a Kripli-t rendeztem - s egy különleges értékű előadás született, csodálatos színészi alakításokkal -, egy Egressy Zoltán-ősbemutatóban játszom főszerepet, és itt tavasszal a „Kaviár és lencsé"-t állítjuk színpadra. Egy itt felvételre kerülő spanyol filmes produkcióban is játszom, és készülök - immár két éve - egy nagyszabású film főszerepére is. Emellett tanítok az egyetemen, s ha van szabadidőm - és mindig teremtek azért -, akkor családommal, kedves párommal és a gyerekekkel töltöm az időm, vagy éppen a páprádi kis házamban kapcsolódok ki.

- Mozgalmas élet. Győzi szuflával?
- Muszáj, de nem is esik nehezemre. Félkemény diéta, sok mozgás, sport, tenisz, lovaglás, vagy éppen favágás és rengeteg munka a ház körül, ami segít abban, hogy friss szellemi- és testi kondícióban maradjak.

- Nem hiányzik Pécs?
- Persze, hogy hiányzik, de még ha furcsa is, azt mondom: én pécsi vagyok. Ezer szállal kötődöm a városhoz, itt éltem a felnőtt létem, itt van rengeteg barátom, itt vannak a gyökereim, itt nyugosznak a szüleim. Én pécsi vagyok, még ha most (már) máshol is élek, de a város az én részem, s remélem, hogy én is egy kicsit része lettem.

(Az interjút Kőhalmi Endre, a fotót Dittrich Éva készítette.)