Pécsi Arcok - Dr. Sárosi István orvos-író, aki mindig kiállt a hit és a kereszt védelmében

Egy időben a pécsi egyházmegye "üzemorvosának" tekintették, oly sok papot és egyházfit gyógyított. Noha nem a baranyai megyeszékhelyen született, tősgyökeres pécsinek vallja magát - familiárisan és lelkiekben is. Sorozatunk következő részében Sárosi István íróval, kardiológus-belgyógyász professzorral beszélgettünk (Korábbi, immár több mint száz portrénkat a címlapon induló "Pécsi Arcok" c. rovatban olvashatja - a szerk.).

- Ön Salgótarjánban született. Mennyire voltak meghatározóak gyerekkorára az ott töltött évek?
- Salgótarjáni születésem a véletlen műve, a családom édesapám foglalkozása miatt élt átmenetileg ebben a régióban. Nekem Salgótarján csak annyiban jelentett élményt, hogy ott - közel hétévesen - megérhettem az '56-os eseményeket. Azok rendkívül mély benyomást gyakoroltak rám, hiszen ismert, hogy Tarjánban voltak a legbrutálisabb atrocitások a budapestiek után. Én mint élő videofelvételeket őrzöm magamban az eseményeket. Legutóbbi regényemben egy kis fejezetet szántam annak, hogy „miért nem kérdezik meg a gyerekeket, ők hogyan látták '56-ot, a lövöldözéseket, a sebesülteket, a halottakat?" Az általános iskolát már itt kezdtem Pécsett, az esztergomi ferences diákéveket leszámítva folyamatosan itt élek. Ezt rövidebb-hosszabb külföldi tanulmányutak szakították csak meg. Tősgyökeres pécsinek számítok genetikusan, familiárisan és - főképpen - lelkileg is.

- Volt-e felmenői között orvos vagy irodalmár? Ezt persze az esetleges követendő példaképek miatt kérdezem...
- Édesanyám nagy tisztelettel beszélt nagybátyám írói elszántságáról és tehetségéről, aki 1914. augusztus 28-tól 1920 végéig folyamatosan, napról napra vezette a végül több mint 2500 oldalas, kitűnő stílusban megírt naplóját. Dr. Isaszegi István tábornoktól tudtam meg az elmúlt hetekben, hogy írása mennyire veszélyeztette az életét akár a háborúban, akár a hadifogságban. A katonáknak, foglyoknak ugyanis tilos volt bármit leírniuk és maguknál hordaniuk, hiszen ha lelövik vagy elfogják őket, akkor támpontot adnak az ellenségnek a vonulásról, a táborok mozgásáról. Most, 15 év hosszú és fáradságos munkája után, a háború kitörésének centenáriuma alkalmából sikerül kiadatnom ezt a memoár-irodalmi kincset. Magam is többször fogtam neki naplóírásnak, de nem ezt a műfajt éreztem közel magamhoz.

- Így aztán az orvosi pályát választotta - sokak örömére.
- Ez később jött, korábban zoológiával majd kutatómunkával szerettem volna foglalkozni. A gimnáziumi évek során jöttem rá, hogy a kutatómunka be tud mélyülni a gyógyítás világába, nem beszélve arról, hogy egyetemi orvosoknak az oktatás (és a gyógyítás) mellett kötelessége a kutatás is, amit hála Istennek nem csak kötelességből, hanem mindig szívemből tettem.

- Több fórumon is vallott hitről és erkölcsről.
- Már 2010-ben is írtam a Vigilia számára, s most fejeztem be részükre egy újabb művet, mindegyikben valahogy az orvost is „kiérezni". Orvosi tevékenységem nagy részét intenzív osztályon végeztem, s a halál-közeli élmények miatt egyfajta „lelkipásztori kényszer" is működött bennem, hogy a tényleges gyógyító tevékenységen túl valami mást és többet nyújtsak a rászoruló betegeknek. A testi segítségnyújtás mellett - lelki megérintést is. Ebben a Pius templom közelmúltban elhunyt nagyszerű papja, Lőrinc Sanyi atya kiváló partnerem volt.

- Nem kevés konfliktusa volt az előző rendszerrel...
- Én az ötvenes-hatvanas években voltam ministráns a Székesegyházban, aztán asszisztens a püspöki-káptalani miséken, amit a hívek között megbújt ügynökök, titkos fényképészek rendszeresen dokumentáltak. Már gyerekként, ifjúként rendszerellenesnek minősítettek. Olyan világban nőttem fel, ahol állandó rezisztenciát kellett képviselnem a hitem védelmében. A Tanárképző Főiskola gyakorló iskolájába jártam, ahol akkoriban rendkívül kemény és vaskalapos kommunista vezetés irányított. Édesanyámék arra kértek otthon, hogy ha megkérdezik, ki jár hittanra, fel ne álljak. Én csak azért is felálltam. Dacszerűen, ugyanakkor büszkén viseltem hitemet. Így végül a ferencesek gimnáziumát választottam, bár az iskolám magas rangú kommunista vezetői próbálták meggyőzni édesapámat - zsarolással, fenyegetésekkel -, hogy nehogy odamenjek. Engem is számtalanszor a szőnyeg szélére állítottak, de mindig kitartottam. Aztán édesapámat a szó legszorosabb értelmében összetörték. Így egy év után haza kellett jönnöm Esztergomból. Több középiskola nem fogadott be, de a Széchenyi Gimnázium akkori igazgatónője tárt karokkal ölelt magához. Külön pech volt, hogy ő egy év múlva nyugdíjba ment, s utódja a Főiskola párttitkára lett. Innentől kezdve Canossa-járás volt az életem. Az igazgató maga írta az egyetem felé a jellemzésemet, s hát 1969-ben „az államellenes szervezkedő", a „reakciós" jelző nem éppen a biztos utat jelentette az egyetemre. Azt, hogy mennyire „képben" voltam az illetékeseknél, jól mutatja egy TV-játék miatt ellenem indított sajtóper. Az elhárítás megpróbált befűzni, s alkut ajánlott a biztos pergyőzelem fejében. Megdöbbentett az az anyagmennyiség, amit rólam készítettek, hogy kivel, mikor, hogyan találkoztam, beszéltem. Ez persze a rezisztenciát erősítette bennem, s elutasítottam az együttműködést.

- De a kereszt viselésével sem fészkelte be magát az elvtársak szívébe.
- A keresztviselésem pártüléseken is szóba került és lett jegyzőkönyvi anyag, mint többek között a következő is: akkoriban az egyetemi oktatóknak kötelező volt marxista egyetemre járniuk. Szó nélkül elfogadtam, hogy ideológiai továbbképzésre minden oktatónak szükségre van, de én inkább a Hittudományi Akadémia pár évvel azelőtt indult levelező képzését választottam. Persze, oda pláne nem engedtek el, de szeretett főnököm, Tekeres professzor zseniális lavírozással megmentett a marxista kötelezettségtől. A lényeg, hogy mindig szenvedélyesen kiálltam a hit és a kereszt védelmében. Valamennyi barátom ebből a miliőből való. Egy darabig a püspökség üzemorvosának neveztek, hiszen rengeteg pap barátom járt hozzám.

- Térjünk át az irodalomra. Milyen a témaválasztása, mi alapján dönt egy adott téma mellett?
- Sosem én választok, úgy érzem, mindig a téma szólít meg engem. Ezt más úgy fogalmazza meg, hogy a téma az utcán hever. Volt, hogy valami azonnal az asztalhoz szólított, volt, hogy érlelni kellett a mondandómat, volt, hogy hosszas munkálatokat kellett belefektetni egy mű megalkotásába. A „Jeruzsálem, Jeruzsálem..." című drámám tízévnyi tanulmány, rákészülés után készült el. Több színháznál is felmerült a bemutatója, legutóbb Szikora János ajánlotta fel a pécsi színháznak, de az akkor újonnan megválasztott igazgató nem volt vevő rá. A mű Jézus perújrafelvételét tárgyalja, ami de facto megtörtént a harmincas években először Palesztinában, majd a már hivatalos Izrael államban 1949-ben, szabályos per- és védőbeszédekkel. A „Nem halsz meg soha!" című drámám is valós történetet dolgozott fel. Hollandiában egy pár patológiásan felfokozott szerelme során a fiú annyira szerette a lányt, hogy szabályosan megette: a börtönben visszaemlékezésként írt erről, én egy újságcikk kapcsán figyeltem fel erre. Az ügy borzalmat keltő érzése miatt több mint tíz évig nem tudtam a témához nyúlni. A Bándy-féle gyilkosságsorozatok feldolgozásakor pedig kint jártam a brüsszeli helyszíneken, tanúk, tárgyak, dokumentumok tanulmányozása céljából, s mindezt a történtek idején semmit sem sejtő lelkész, Bándy volt főnöke, a belgiumi magyarok főlelkésze segítségével. Mindig a motivációk, az ok-okozati összefüggések érdekeltek elsősorban.

- Egy kritikus úgy fogalmazott, hogy ön méltó folytatója annak a nagy ívű orvos-író hagyománynak, amit például Németh László, Benedek István vagy Gyurkovics Tibor neve fémjelez. Mennyire ért ön egyet ezzel?
- Ránézésre talán igen, de a valóság egy kicsit más. Nekik talán nagyobb szerencséjük volt írói tekintetben nagy volumenű műveket létrehozni - legalábbis így vélem. Én a medicina olyan mélységeit öleltem fel - térben, időben, szakmaiságban - és műveltem a magam négy szakvizsgájának megfelelően, hogy óhatatlanul kevesebb időm és lehetőségem volt foglalkozni az írással, az írói társadalomban való megjelenéssel. Én elefántcsonttoronyban ülő magánzóként élem meg az írói mivoltomat. Összességében persze benne vagyok ebben a vonulatban, s ennek vannak előnyei, de hátrányai is. Előny, hogy olyan orvosi élménnyel lettem gazdagabb, amelyek egyediek és páratlanok. Sokat meg is kellene írnom. Az évek folyamán megfigyeltem, hogy a „bent levés" természetesnek tünteti fel azt, ami egy kívülállónak abszolút nem az. Eltompítja az érzékenységet, a receptorokat. Hallama Erzsébet írónő egyszer bekerült hozzánk az intenzívre, pár napos megfigyelésre. Egyik reggel, enyhén felzaklatva, olyan dolgot említett nekem, amit én naponta megélek és így sosem tűnik fel: az éjszaka folyamán két csitri nővér, miközben aktívan tevékenykedett egy épp akkor elhunyt beteg körül, munkájuk szomorú súlyát feledve szinte vidáman csiviteltek a halott ágya mellett az élet könnyed dolgairól. A kívülálló számára döbbenetes lehet az élet „csacsogása", vibrálása, és az elmúlás tragikumának ennyire szoros kapcsolata.

- Hogyan látja a mai művészeti világ helyzetét? A döntéshozók mennyire járnak a művészemberek kedvében?
- Nyilvánosan soha nem politizálok, többszöri megkeresés ellenére is mindig távol tartottam magam az aktív politikától. Ennek ellenére figyelemmel követem az eseményeket. A pénztelenség sajnos nemcsak az egészségügyben, hanem a művészeti világban, az alkotókon és alkotásaikon egyaránt érezhető. Az egészségügyben kétségbeejtő a helyzet, az ország képtelen lenne kimozdulni a mélypontról, ha nem lennének EU-s források. Ilyen EU-s pénzek azonban a színház, a kultúra és az alkotóművészet terén nem igen léteznek. A színházi vezetőkből is álló baráti körömben naponta látom azokat a szenvedéseket, kínlódásokat, amelyekkel igyekeznek egy minimumszintet elérni. Számos színház repertoárja lett nagyon híg és olcsó - persze kényszerűségből. Ahhoz, hogy komoly „rétegdarabokat", új alkotók darabjait mutassák be, már tíz-tizenöt évvel ezelőtt is húzódarabokra volt szükség. Manapság az arány végletesen megváltozott az új darabok bemutatásának hátrányára. A PNSZ mostani repertoárját megnézve is kétségbeejtő az eltolódás, a felhígulás. Jelentős azoknak a száma, akik el is maradtak a színháztól, mert nincs mit megnézni. Ennek ellenére egy színháznak, főleg ha magát „nemzetinek" nevezi, méltónak kell lennie nevéhez, és legalább ugyanúgy a múltjához is.

- Van-e tervben, hogy valamelyik darabját újra színpadra állítsák?
- Az író ír, a színház befogad és bemutat. Számos, már nyomtatásban megjelent, vagy kiadás előtt álló színdarabom, köztük drámák, tragikomédiák várják a jövőjüket, a többi nem rajtam múlik. Egy nagy lélegzetű két felvonásos drámám, amelyet Hochhut A helytartó című drámájának ellenpontjaként írtam, egy vezető magyar színház kezében van, s május első hetében fog megjelenni könyv alakban a budapesti Szent István Kiadó gondozásában A rabbi, a pápa és a sátán címen. Már elkészült a mű angol fordítása, és folyamatban van a német és olasz nyelvű fordítás is.

- Milyen egyéb elképzelései vannak a közeljövőre nézve?
- Várom az említett angol fordítás megjelenését, s egy újabb drámás kötetem kiadását. Továbbá túl van a szerkesztésen egy verseskötetem, amelyet barátom, Bachmann Zoltán festményei illusztrálnak. S hát dolgozom a régen megkezdett nagy művön, melynek címe: Trianon.

- Mivel kapcsolódik ki szívesen szabadidejében?
- A legkedvesebb szórakozásom az írás. Azt tartom boldog embernek, akinek a munkája és a szórakozása egybeesik. És hát a klasszikus zene hallgatása, amely kibéleli az életemet, autóban, munkahelyen, minden szinten. A rendeléseimen is klasszikus zene szól a háttérben. A sport területén pedig a tenisz áll közel hozzám, amelyet rendületlenül űzök.

H. L. B. - Fotó: Dittrich Éva