Véletlenül lett szobrász, mondja a tettyei Krisztus szobor alkotója, Rétfalvi Sándor

A szobor fennmarad, alkotóját azonban az évek múltával gyakran elfelejtik. Köztéri szobrok, emlékművek, plakettek őrzik Rétfalvi Sándor pécsi szobrász keze nyomát, s közöttük a leghíresebbek a Tettye fölé hajló Korpusz, a Székesegyház déli bejáratát vigyázó kapuk bibliai jelentekkel, a baranyai táj, a vidék kultúrájára oly jellemző szőlőlevelekkel, és még hosszan sorolhatnánk a termékeny alkotó munkáit. A kezdetek, a születő alkotások háttere, az újfajta pályáztatások, oktatás közép- és felsőfokon, megannyi téma került elő a zárkózottan élő művésszel. 

A zavarba ejtően nagy életművek választásra ösztönözik az újságírót. Mi kapjon fényt, mi maradhat árnyékban? Rétfalvi Sándor szikár termete, a 110 éves tettyei ház búbos kemencéje, az egy légterű műteremmé alakult belső tér, a hegy lábánál az erődítményszerű kőfalba rejtett portrék, meghitt hangulatba ringatják a látogatót. Innen feltekintve a tavaszi dús növényzet már eltakarja a tettyei Korpuszt, miközben a szobor alkotójából lassan előtörnek az emlékek.

1964-ben ledöntötték a havihegyi feszületet, abban az évben, amikor Rétfalvi Sándor Pécsre érkezett a frissen alakult Művészeti Gimnáziumba tanítani, közvetlenül a főiskola elvégzése után. Ott az egész évfolyamon mindössze ketten voltak, akik nem vették fel a tanári szakot, mondván, ők szobrászok lesznek, nem tanárok, ráadásul az otthoni példa sem vonzotta Rétfalvi Sándort, mert az édesanyja pedagógus volt. Látta az ő küzdelmeit, mégis tanárként kezdte felnőtt életét.

Közben természetesen készültek a szobrok, több önálló kiállítása is volt.

Eközben Cserháti József, a legendás művészetpártoló megyéspüspök sorra kérte fel a művészeket a havihegyi feszület újjáélesztésére. 1968-ban a nagy mesterek, Pátzay, Somogyi, Borsos, Csíkszentmihályi nem merték a feladatot vállalni, sorra mondták le a felkérést, mindenki másra hivatkozott. Végül égi jelként - ahogy a szobrász fogalmaz - ő kapta meg ezt a munkát.

Ismertségét növelte, hogy ebben az évben nevezték ki a Művészeti Gimnázium igazgatójának. A mélyen hívő, katolikus vallású művész azóta több Krisztus szobrot is készített, de ez az első számára emlékezetes maradt:

„Nem egy halott Krisztust akartam ábrázolni, hanem egy igazi élő embert, szabadulni akarót, aki a keresztfától akar megválni, az elhelyezése miatt azt a Megváltót, aki szenvedésével és nyomorúságával rászakad a városra" - idézi fel a régmúltat, majd elgondolkodva hozzáteszi: „Nem lehet elválasztani attól a történelmi időtől sem, amikor készült, hiszen a tettyei volt az egyetlen, hivatalosan támogatott, engedélyezett, köztéri Krisztus szobor akkor Magyarországon."

Minden benne volt ebben az alkotói folyamatban. A nagy feladat előtt, öt évvel a diploma után egyelten köztéri munkát sem tudott kiverekedni magának az ambiciózus fiatalember, aki soha nem félt az ütközésektől, a nyílt vélemény nyilvánítástól. De tanulnia kellett, hogy nem elég a szakmai teljesítmény, szükség van a „fontos emberekkel" való kommunikálásra is. „Mára ez már fokozottan így van" - dünnyögi szomorúan a művész.

- Hogy lesz az emberből szobrász?

„Véletlenül" - hangzik a tömör válasz. És felidéződnek az első lépések: „Nehéz volt Kanizsáról kitörni. Még mindig csodálkozom magamon, mennyire bátor voltam második gimnazistaként, mikor elhatároztam, festőművész leszek és felmegyek Budapestre az akkor egyetlen művészeti szakközépiskolába."

Tanárai nem biztatták, a szülei szerint rendes emberből nem lesz művész. De ő ment és a különbözeti vizsgán meg is felelt, festőként. 1957-ben sokrétű vizsgán kellett teljesíteniük a művészpalántáknak, így például mintázás is volt, azaz egy kis gipszmodellt kellett agyagból megformálniuk. Somogyi mester körbejárt a teremben, s megszólította Rétfalvi Sándort. Mikor kiderült rövid párbeszédükből, hogy ő életében először formáz agyagot, felháborodott ezen a merészségen, hiszen a többiek házimunkákkal érkeztek. Emlékezett is erre a messziről jött nyurga fiúra, mikor közölték vele, hogy kell az osztályába még egy diák, mert csak így indulhat a szobrász specializáció. Megszólította Sándort: „te leszel az, aztán mehetsz fél év múlva festőnek". De ő maradt, mert a mestere nagy formátumú, szigorú művész volt karizmával, kezdettől nagy feladatokkal látta el tanítványait, soha nem volt velük kicsinyes.

Iskolára iskolára

A Művészeti Gimnázium igazgatói székéből pár év munka után felállt, politikai okokból: „Akkor már lazult a helyzet, volt szakmai hitelem, nem mertek bántani, az ok egyszerű volt, mindent a politika irányított", s mindezt szóvá is tette az igazgató szobrászművész. 1982-től kétlaki módon Nagykanizsán és Pécsett is éltek textilművész feleségével, Fürtös Ilonával és a gyerekekkel, mert műtermet kaptak a zalai városban, Pécsett viszont nem.

A nyolcvanas években szervezték a pécsi egyetemi integrációt, amikor az orvosi, a jogi és a tanárképző főiskola alakult egyetemmé. Az új struktúrába nehezen illeszthető ének-zene, rajz és testnevelés szakok külön figyelmet érdemeltek, ezért hívták Rétfalvi Sándort, jöjjön tanszékvezetőnek az új intézetbe. 1983-ban kinevezték a rajz és vizuális nevelés tanszék vezetőjévé, s ő megszervezte az oktatást, sok kollégáját mentette meg, akik akkor még nem rendelkeztek a megfelelő végzettséggel, de nagy tudásúak voltak.

Két év, rengeteg küzdelem - elkészült a pécsi bazilika déli kapuja

Már 17 éve áll a bibliai jelenteket felidéző belső, és a táj, a vidék szőlőleveleit élőhelyeit, valamint lényeit megelevenítő külső kapuzat. „Sok verekedésembe került, hogy két évet dolgozhattunk rajta hat felnőtt, végzett vagy éppen végzős hallgatómmal együtt éjjel-nappal, mert egy év alatt szerették volna, hogy elkészüljön. Ilyenkor minden gondolatom, érzelmem ott van, mert beszélni nem nagyon tudok arról, mit érzek, de a munkáimmal együtt élek. Nekem a művészet szent dolog, egy oltár, ahova áldozni jár az ember, ezt tanítottam a gyerekeknek is. Ott nincs pardon, ez az örök törvényű szentség."

Hosszú lenne a felsorolás, mennyi köztéri munkája áll itthon és külföldön, mennyi egyéni, csoportos kiállításon szerepelt, de az utóbbi 20 évben visszavonult, mert véleménye szerint nem a művészetről szólnak a mai kiállítások, hanem a népszerűt, a könnyen eladhatót hajtják. Kisebb feladatok máig megtalálják, még Aknaszlatinára is elvitték a babitsos gimnazisták, amikor elmentek a távoli ukrán településre, ahol Sándor született, mert az ottaniak kérése volt, hogy a neves szobrászművész nélkül ne menjenek.

Naponta jár az öntőműhelybe is, ahol az országban elsőként kezdte a viaszveszejtéses bronzöntést.

Hárságyi Margit - Fotó - Kálmándy Ferenc