"Egy nyitott társadalom kellene"

- Miért éppen a földrajztudományok? Talán családi örökség?
- Ha a családi örökséget követtem volna, akkor suszter vagy cipőgyári munkás lettem volna - édesapám az volt. Nos, úgy születtem, hogy érdekelt a távolság, a térképek. Hamarabb tanultam meg olvasni, mint ahogy az iskolába beírattak. Elég nehéz olvasmányt találtam magamnak: az oroszok bejövetele során  egy ügyvéd kidobott könyvei között találtam egy érdekeset: ez volt a Pallas Nagylexikon Simor-kódex - Tearózsa című kötete. Ezen tanultam meg olvasni, tehát a XIX. század végi állapotokat nagyon jól tudtam S-től T-ig. Volt benne jó pár térkép is, és mit ad a sors: a mai napig le tudom rajzolni Szerém vármegyét...

- Ön Cegléden született. Hogyan és miként került Pécsre? Azért kérdezem, mert rövid idő alatt meghatározó személyiségévé vált a pécsi köz- és tudományos életnek.
- A szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban végeztem. Nehezen kerültem be az egyetemre, mert elsőre nem vettek fel, dacára annak, hogy kitűnő voltam és munkás származású. Anyám azt szerette volna, ha orvos lennék, de belőlem kitört a geográfus, így kerültem a földrajz-biológia szakra. A kandidátusi fokozatot követően adódott egy lehetőség Békéscsabán, hogy szervezzek egy kutatócsoportot; így hoztuk létre a békési város első felsőfokú kutatóintézményét. 1984-ben jöttem Pécsre, amikor Ormos Mária szervezte - kiválóan - az egyetemet. Azt a feladatot kaptam, hogy csináljak a főiskolai tanszékből egyetemi intézetet. A rektor asszony segített is: státuszokkal, pénzzel, mindennel, amivel lehetett. Érdekes feladat volt a karépítésben részt venni, hiszen a tanárképző karból akkor lett kettő: a bölcsész és a természettudományi, és mindössze hárman voltunk nagydoktorok. Voltam dékán is, a kar profilját akkor markánsan tudtam formálni - persze csak szövetségesekkel. Aztán rektor lettem. Noha lelkileg továbbra is inkább alföldi vagyok, az itt eltöltött negyed század miatt már Pécsett is itthon érzem magam.

- Az MTA elnöke nemrég azt nyilatkozta, hogy a magyar felsőoktatás színvonalát összességében rontotta a bolognai folyamat - leginkább az uniós követelmények rossz bevezetése miatt. Mi erről a véleménye?
- Egy biztos: Amerika az egész európai felsőoktatást megerőszakolta ezzel a bolognai rendszerrel. Mi rektorok kezdettől fogva elleneztük, csak ketten-hárman támogatták bevezetését. Szörnyű következményei vannak. Nekünk ne az amerikai oktatás legyen a példa. A felsőoktatás összeurópai nyomorúsága után jön a speciális magyar: az abszurdisztáni tempó, amit mi képviselünk. Bevezetjük az első három évet, a BSc-t úgy, hogy még nem tudjuk, hogy mi lesz az MSc-vel? Mi a következmény intézeti szinten? Teljes a káosz, menet közben bevezetésre került a kreditrendszer: van úgy, hogy valaki elsőben veszi fel azt a tárgyat, amit ötödikben kellene - teljes az anarchia.

- Ennek tükrében milyennek látja az egyetem jelenlegi helyzetét - elsősorban a pénzügyi-gazdasági szempontokat tekintetbe véve?
- Ennek bonyolult összefüggésrendszere van. Megnyitottuk a kapukat, gyakorlatilag az lesz egyetemista, aki akar. A baj az, hogy fejpénzre finanszírozzák az egyetemeket. Magyarán: nekem nem lehet érdekem az, hogy csökkenjen az anyagi bázisom. Mennyiségi finanszírozás történik, de minőségi oktatást akarnak. Nincs ilyen. Adjunk ki egyre rosszabb hallgatói állománynak egyre masszívabb feladatokat - az önállóság oltárán. Ez megint nem megy. A színvonal kritikán aluli. Ráadásul megcsináltuk az integrált nagy egyetemeket: tudásközpont, tudás alapú társadalom, stb. Nem... Integráltuk az orvosi kart is: ekkor átcsúszunk egy másik nagy rendszerbe, az egészségügyi szisztémába, ami a világ legtékozlóbb rendszere - és Magyarországon különösen az. Százmilliárd forintot fordítunk paraszolvenciára, most meg pár milliárdon viaskodnak - akkor miről beszélünk? Ez a pénz benne van a rendszerben (és az orvosok zsebében). Itt a klinikum: akkor hozzák ide a beteget, amikor már reménytelen. A klinika már nem tudja továbbküldeni, itt torlódik az egész, mert mindenki menekül a felelősségtől. Ugyanakkor limitálták a pontokat, magyarán bedugult a rendszer: rengeteg az ezredes, de tábornokká nem léptetnek elő senkit. Felmerül a kérdés: miért nem csinálunk már valamit? Az orvosokat meg kellene fizetni. Egy példa: az Egyesült Arab Emirátusokban egy nem kezdő orvos másfél millió forintot keres, amit csak három (!) százalék adó terhel, míg az én rektori béremnek majdnem a felét elvitte az adó. Mit tudunk tenni? Kellene egy tényleg nyitott társadalom, és valamiféle olyan egység, ami legalább a fő kérdésekben fennáll - akkor talán nem lennénk ilyen kettévágott ország.

- Milyen a viszonya a politikával? Toller László tragikus balesete után felröppent az ön neve is, mint lehetséges polgármesterjelölté. Sőt akkoriban úgy nyilatkozott, hogy Toller „konszenzusteremtő hagyatékának" folytatója kíván lenni. Elvállalta volna a polgármesteri posztot, ha úgy alakulnak a dolgok?
- Én nem voltam itthon, amikor a barátaim kitalálták, hogy kopogtatócédulákat gyűjtenek. Hazajöttem, és azt mondtam, meglátjuk, hogy mennyi gyűlik össze. Ambivalens érzésem volt: kell ez nekem? A Lacival jó barátok voltunk, és ismertem Tasnádit is. Tudtam, hogy nagyon jó ember, de gyenge. Láttam, hogy ő ennek a városnak nem tud úgy az élére állni, mint Laci. Igaz, Toller meg fejből irányított és prompt volt. Ennek a böjtje még most is előjön itt-ott. Péter pedig egyszerűen nemet mondani sem tudott. Aztán érdekes végjáték kerekedett ki az egészből. Volt ezerhétszázvalahány cédulám, a többit a nagyok begyűjtötték már. A határidő előtt pár nappal azt mondtam, álljunk le, jobb ez így, a sors meghozta a döntést. Ezután egymás után négy telefont kaptam négy különböző párttól. Hogy ők pótolják, ha... A kérdésére válaszolva: abban az esetben tudtam volna elképzelni a dolgot, ha az MSZP azt mondja, hogy a párton kívüli jelöltet támogatja (ti. engem), beáll mögém, és megcsinálja a mozgósítást. Akkor én nyertem volna. Becsülettel megcsináltam volna azt a pár évet, annyi szufla még volt bennem. Valószínű, hogy nagyobb eredménnyel, mint Péter, miután én már voltam vezető, és bizony ott is kellett tudni nemet mondani, amit én ki is mondtam jó párszor. Amikor azonban úgy döntöttem, hogy nem fogadok el cédulát, nem kötelezem el magam sehova, akkor megnyugodtam. És még itt az egyetemen is van mit csinálnom.

- Milyen szenvedélyeknek hódol? Úgy tudom, hogy nagy borszakértő hírében áll...
- Van egy gyönyörű parkom és egy borospincém, amiben a világ minden tájáról hozott borospalackok sorakoznak. Van olyan, ami valószínűleg már rossz is, de ott eszi a fene, és hát van egy olyan része, amelyik forog: isszák, hozzák. És van a Hüpütyü-múzeum: a világot járván mindig hozok valamit haza. Vannak emlékeim, kitüntetéseim, kardjaim - ezeket el kellett helyezni valahova. Még a szó is olyan, amit a fiaimmal találtunk ki: amikor egy autót bökdöstek és brummogtak hozzá - ez volt a hüpütyüzés, és így lett ez az én felnőttkori Hüpütyü-múzeumom.

HLB - Fotó: Mánfai György