A húszéves pécsi lány, Orsulics Nada számára a segítségnyújtás az első

Orsulics Nada évek óta a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tagjaként próbál segíteni mindenkinek, mindenütt, ahol szükség van rá. A középiskolai hobbi mára kőkemény elkötelezettség lett, s a mindössze húszéves lány életcéljának tekinti a segítségnyújtást, mely egyik alappillére volt pályaválasztásának. 

- Mikor csatlakoztál a Magyar Ifjúsági Vöröskereszthez?

- Kilencedikben született meg az ötlet egy osztálytársam fejében, miszerint létre kellene hoznunk a gimnáziumban egy elsősegélynyújtó csapatot, ami így is történt. Majd következő évben váltunk hivatalosan is a Vöröskereszt tagjaivá.

- Miként képeztek ki titeket elsősegélynyújtóknak?

- Eleinte egy orvostanhallgatótól leshettük el az elsősegélynyújtás elméleti és gyakorlati alapjait. A későbbiekben már egy-egy szituációt játszottunk el, ahol átvihettük gyakorlatba is az elsajátított tudásunkat. Majd tizedik osztályosok voltunk, amikor csatlakoztunk a Pécsi Kutató-Mentő és Tűzoltó Egyesülethez, így váltunk az elsősegélynyújtó csapatjukká.

- Kik voltak a csapat tagjai?

- Először az osztályunkból állt fel a csapat, de a későbbiekben hozzánk szegődtek alsóbb évesek is. Ez egyrészről utánpótlást is jelentett, hiszen ők lettek a minket követő generáció a gimnázium elsősegélynyújtó csapatának történetében.

- A gimnázium igazán büszkélkedhetett veletek, miután megnyertétek a Magyar Vöröskereszt Országos Elsősegélynyújtó Versenyét is. Hogyan emlékszel vissza a versenyre?

- Folyamatosan gyakorlatoztunk, különböző szituációkat gyakoroltunk a telephelyen, egészen addig, hogy tizenegyedikben már elég felkészültnek éreztük magunkat ahhoz, hogy megpróbáltassuk magunkat egy országos versenyen. A városi és megyei fordulót is sikerült fölényesen megnyernünk, a végső megmérettetés pedig Miskolcon volt, ahol összegyűltek az ország legjobb elsősegélynyújtói, köztük mi is. Tizenkét helyszínen kellett végigmenni, a különböző szituációk során remekelnünk. Hatalmas öröm ért minket, mikor megtudtuk, hogy ifjúsági kategóriában mi nyertük meg a versenyt.

- És veletek örült a gimnázium minden tagja.

- Egy biztos, nem csak élményekkel, hanem egy jókora elismeréssel gazdagodtunk.

- Sőt, ha jól tudom, nagy szerepet játszottatok az iskola mindennapjaiban is.

- Igen, úgymond ügyeltünk, mint elsősegélynyújtók. Miután megnyertük a versenyt, még nagyobb szerepet kaptunk, számtalan alkalommal mozgósítottak minket különféle esetekhez, például, ha rosszul lett valaki, elájult vagy megsérült, akkor azonnal a diáktársaink segítségére siettünk.

- Mindemellett iskolán kívül is tevékenykedtetek a Kutató-Mentő és Tűzoltó Egyesülettel karöltve.

- Többször is részt vettünk rendezvényeken, ahol szituációkat kellett eljátszanunk, többek között karambolt, gázolást. De akadt arra is példa, mikor mi magunk mutattuk be az elsősegélynyújtás menetét.

- Egyetemi tanulmányaid mellett is a Vöröskereszt tagja maradtál. Jelenleg is aktívan éled meg a tagságod?

- Igen, ez idő alatt is többször felkértek szituációk bemutatására, vagy rendezvényeken való részvételre, mint elsősegélynyújtó, továbbá az önkéntes gyűjtéseiken is részt veszek, amikor csak tehetem.

- Mi a céljuk az elsősegélynyújtóknak?

- A cél az, hogy minél több emberen segíteni tudjunk. Meg kell tanulni kialakítani azt az ösztönt, hogy mikor bajban lévő személlyel találkozik valaki, akkor oda menjen hozzá segíteni. Kell egyfajta magabiztosság, hogy bátran és nyugodtan tudja kezelni az ilyen szituációkat. Nem tudunk ártani, akármit is csinálunk, a fő, hogy meglegyen a segítőszándék. Akárhogyan, de segítsünk annak, aki rászorul, ez a lényeg.

- Mi motivált arra, hogy elsősegélynyújtó legyél?

- Orvosira szerettem volna menni, ez pedig jó kiinduló pontnak bizonyult hozzá. De legfőbb motivációm egyértelműen az, hogy segíthetek. Jó érzés segíteni, illetve részt venni egy ilyen indíttatású csapatban. Mindig is úgy próbáltam szakmát választani, eldönteni, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, hogy a munkám során mindenképp segíteni tudjak az embereken. Akárhogyan, de segíteni tudjak.

- Tehát az életed során mindvégig a segítő szándék vezérel.

- Igen, számomra ez a legfontosabb cél. A segítő szándék pedig családban maradt, hiszen édesanyám is hasonló körökben mozgott.

- Milyen terveid vannak a nyárra, mint Vöröskeresztes?

- Idén veszek először részt  a Balatoni Elsősegélynyújtó Szolgálatban. A strandok mindegyikén megtalálható egy vöröskeresztes sátor, ahol mi, elsősegélynyújtók ügyelünk, és ott vagyunk, ha segítségre van szükség. .

- Kikből lehet elsősegélynyújtó?

- Mindenkiből. Egészen általános iskolás kortól kezdődően bárki lehet elsősegélynyújtó. Szerintem jó dolog, hogy már ilyen fiatalon megtanulják a gyerekek, milyen az, ha valakinek segítségre van szüksége, ő pedig segíteni tud. Nyilván kell hozzá egyfajta elhívatottság is, éreznie kell magában, hogy segíteni akar az embertársain.

- Mi a tapasztalatod, sokan szeretnének a Vöröskereszt tagjává válni?

- Sajnos kevés önkéntes van, főképp ahhoz képest, hogy mennyi kellene.

- Miért tartod fontosnak, hogy fiatalok is tevékenykedjenek a szervezetben?

- Úgy gondolom, fontos, hogy a gyerekek idejében megtanuljanak segíteni másokon. Az ember sosem tudhatja, mikor botlik bele egy sebesültbe vagy gyengélkedőbe, és tudni kell magabiztosan, megfelelő lélekjelenléttel segítséget nyújtani.

- Mi az, amiért érdemes és fontos az elsősegélynyújtók csapatához tartozni?

- Az emberi életnél és egészségnél semmi sem fontosabb, ezzel jó, ha az ember tisztában van. A legjobb pedig az, ha tudjuk ezt értékelni, illetve kezelni, ha szükség van rá. Elsősegélynyújtóként pedig mi vagyunk azok, akik – ha keveset is - de tudunk tenni az emberi életért és egészségért. Nagyon sokat lehet tanulni az elsősegélynyújtás által, megismerjük az embereket, önmagunkat, megtanuljuk értékelni az egészségünket és az életünket.

- Biztosan nem csak a Vöröskereszt által, hanem az egyes szituációkon keresztül is sokat lehet tanulni.

- Így van, a különböző szituációk, élethelyzetek sok mindent tanítanak az életről. A legnagyobb tanulsága kétségkívül rádöbbenni arra, hogy az emberi életnél semmi sem fontosabb.

Márkus Hanna - Fotó: Dittrich Éva