A kulisszák mögött: Vincze János a Harmadikról, sztorik szerzőkről, régi és újabb sikerekről

Sikert sikerre halmoz Vincze János Jászai Mari-díjas rendező, a Pécsi Harmadik Színház ügyvezető igazgatója, aki nagy harcok árán érte el mindazt, ami híressé tette az idén 30 éves teátrumot. Az egykori uránbányák művelődési házában, a Pécsi Nyitott Színpad tagjai és a Pécsi Nemzeti Színház újat akaró, kezdeményező művészei szövetkeztek, profizmus és alternativitás együtt kel itt életre, ezért a név: Harmadik. 

Legutóbbi bemutatójuk Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című abszurd játéka, mely, ahogy azt már megszokta közönség, „nagyot szól":

- Nem véletlenül ötlött fel bennem ez a darab pont most. Régen, 1966-ban írta Görgey, s az 1967-es Rivalda című színházi lapban jelent meg. Már akkor olvastam, mint ahogy a teljes kelet- és nyugat-európai groteszket is. Dombóvári gimnazista koromban a könyvtárban töltöttem délutánjaimat, az akkori irodalmi folyóiratokba mélyedve. Elraktároztam magamban az olvasottakat, így merültek fel később is a választásaim - emlékszik Vincze János a kezdetekről. - Az foglalkoztat, ami a jelen aktualitását adja, hogy a hatalom ördögi körforgását észleljük, mely számomra rémséges, fenyegető és egyben cirkuszi is. Óriási vitám volt Görgeyvel, mert átalakítottam a drámát, kivettem belőle számára fontos részeket. Nagyon nem realista módon, lecsupaszítva, csak a gondolati lényegre fókuszálva játsszuk. Keményen megérinti a nézőt, végig tudja, miről van szó. Cirkuszi zenével fejezzük be az előadást, mert forgunk körbe, és mindig ugyanoda jutunk vissza. Az abszurd színházhoz közelítettem, magam is megdöbbentem, milyen izgalmas tud mindez lenni.

A rendező-igazgató Dombóváron született, irányító játékos volt fociban is, és korán kezdett verset mondani. Első teátrumi élményeit a rádióból merítette, mert akkoriban rendszeresen közvetítettek színházi előadásokat. Már akkor elképzelte a narrációt hallgatva, hogyan nézhet ki egy színpad, s ott a díszletek. Közép-, majd főiskolásként is erős, meghatározó professzor-tanárokkal találkozott, akik szívesen látták maguk mellett az ambiciózus, ötletekkel teli fiatalembert. Előadások készültek művelődési házakban és iskolákban. Minden az irodalom, a színjáték felé terelte.

Kiváló ízléssel válogatott szerzők és műveik közül. A lista hosszú lenne, ezért a leggyakrabban játszott alkotókról és a legemlékezetesebb előadásokról beszélgetünk csupán. A legkiválóbb hazai és külföldi szerzők közül páran már hazajárnak, ősbemutatóikat bízzák a Harmadik Színházra, például Spiró György is.

Az első találkozás: - Ha egy darabot elolvasok és az gyomorszájon üt, akkor azt tudom, meg kell csinálnom - mondja Vincze János. - Így voltam a Csirkefejjel is. Kötetben még nem jelent meg, a Színház folyóirat mellékletében olvastam, és döntöttem: bemutatom. Közben megtudtam, hogy a Katona József Színház már készül előadni. Mi akkor még átmeneti állapotban voltunk, játszottak itt hivatásos színészek és amatőrök is. A szerzői jogi dolgokkal sem sokat foglalkoztam. Radnóti Zsuzsa neves dramaturggal, Örkény feleségével jó kapcsolatban voltunk, mert akkor már az író több művét is bemutattuk. Ő kérdezte meg, beszéltem-e Spiróval egyáltalán? Tanácsára fölhívtam Spirót, hogy egy hét múlva bemutató lesz Pécsett a Csirkefejből, ha akar, jöjjön, nézze meg. Azóta sokszor elmesélte az író, mennyire föl volt ezen háborodva, mivel nem tudta, hogy próbálják Pécsett a darabját, és engem nem ismert. El is határozta, hogy megnézi magának, ki ez az ember.

- A bemutató előtt pár órával jön velem szemben a lépcsőn. Tudtam, nem érek rá vele foglalkozni, mivel nincs háttérszemélyzet nálunk, mindent magunk csinálunk, nekem mindenütt ott kell lennem. Kérdeztem, szereti-e a kézilabda meccseket? Leültettem a tévé elé, és ott hagytam. Előadás előtt megnézte, milyen játékteret, díszletet gondoltam. „Ez baromi jó!" - mondta. Majd ott tartottam szünetet fél óra múlva, ahol a Vénasszony eltemeti a macskát, s ezt követően jó másfél órát játszottunk egyben. Váratlanul ért, hogy tetszett ez a megoldás Spirónak, szerinte is ott volt szünet, de félt, hogy a többi színház nem meri ezt megtenni, ezért körülbelül a darab feléhez írt szünetet. Itt kezdődött a barátságunk. Közben a budapesti Katona József Színházban Gobbi Hilda (a főszereplő) súlyosan megbetegedett, s minket hívtak, így mi sorozatban játszottuk. A közönség szerette a játékunkat, dobogtak, bravóztak az előadás után. Spiró írt egy '56-os darabot, a Kvartettet. 1996-ban szólt, hogy érdekelne-e?

Harmadára húztam meg, Spiró azt mondta: jó, beleegyezem, a Csirkefejhez is hozzányúltál a megkérdezésem nélkül. Zenei szerkezetűre rendeztem duettekkel, tercettekkel, kvartettekkel, szólókkal. Elsöprő siker volt, 254-szer ment. Öt darabját mutattuk be, kettőt kifejezetten nekünk írt.

A szerzők közül Örkénytől és Spirótól volt a legtöbb előadásuk, de Háy Jánostól is rendezett két darabot, A Herner Ferike faterja pécsi ősbemutatója jelentős esemény volt a szakmában, ugyanúgy, ahogy korábban Pilinszky János Gyerekek és katonák című darabjának ősbemutatója is országos hírnévre tett szert.

- Soha nem érdekelt, ha előveszek egy darabot, hogy ki mit mond róla. Pilinszky Gyerekek és katonák-ja volt az első, amit le akartak tiltani. 1981-ben, amikor a lengyel helyzet idején keménykedések kezdődtek itthon is. A Pécsi Nemzeti Színházzal közös produkcióként kezdtük próbálni, a színházigazgató kért föl a rendezésre. Számomra úgy tűnt, életre kel a Spiró-regény, Az Ikszek, ugyanis a színházigazgató följelentette önmagát Pilinszky miatt. Pilinszky örült a lehetőségnek, készült Pécsre jönni, még egy országos gyerekrajz-kiállítás is kapcsolódott volna a bemutatóhoz, amelynek megnyitását vállalta a költő. De jött az ítélet: ne tegye be a lábát Pécsre Pilinszky, mondták, mégse mutassam be, behívtak az igazgatói irodába, az igazgatóval és a főrendezővel kellett beszélgetnem félhomályban, már szürkült. Azt mondtam, a színháztól függetlenül a Ságváriban megcsinálom. Hajnalban mondta be a rádió, hogy meghalt Pilinszky János. Behívtak a megyei pártbizottságba is akkor. Az ideológiai titkár így fordult hozzám: már az Örkény-darabot sem néztük jó szemmel. Te egy tehetséges ember vagy, miért csinálsz ilyeneket? Majd a színház visszatáncolt, és úgy döntöttek, mégis legyen közös bemutató a Pilinszky-darabból. Ezelőtt rendeztem Örkény Pistijét, átütő siker volt a szakmában és a közönség körében is. Előttünk Budapesten a Vígszínházban mutatták be a Pisti a vérzivatarban-t, mely akkor 10 éve be volt tiltva. A Vígszínháznak engedélyezték, mi amatőrök voltunk, nekünk nem kellett engedélyt kérni.

- Mennyire becsüli meg ezt a színházi teljesítményt a saját városa, ahol él?
- Szakmai berkekben jegyzett vagyok. A közönség, mely nem nagy számú, de állandó, szereti az előadásainkat. Ha kimozdulunk, mindig nagy a siker, több mint 10 alkalommal vettünk részt országos színházi fesztiválon, talán még Ascher Tamásnak volt ennyi előadása ott. Jelentős díjakat is kaptunk ezeken, én a legjobb rendező, legjobb dramaturg is voltam. Még a Jászai-díj is kicsúszott, de mindig úgy éreztem, hogy a tiltás és tűrés határán voltunk a rendszerváltozásig, sajnos utána sem javult a helyzet. Addig ideológiailag nem tartoztam a kedvencek közé, habár az utolsó években sokan ,,összekacsintottak". Az volt a legjobb korszak, nem éreztem, hogy veszélyben van, amit csinálni akarok. A váltás után pénzügyi, gazdasági szorításban vagyunk, ez is egy tűréshatáron lebegtet bennünket. A Pécsi Nemzeti Színházba ritkán, csak időnként egy-egy rendezésre tettem be a lábamat. Saját városomban külön színházat csinálok, de nagy labdába soha nem engedtek belerúgni, ahol biztonságosabb lenne a pénzügyi háttér. Végigkíséri az életemet a ,,szegény színház", talán gyerekkorom tér vissza, mert nagyon szegények voltunk akkor - mosolyog Vincze János.

- Egész életében azzal foglalkozott, amit szeret, és amit nagyon akart. Rengeteg harcába került a színház fenntartása. Ilyen alkat vagy belekergették a küzdelmekbe?
- Élethelyzetek jöttek, melyekbe nem lehetett belenyugodni. A művelődési házakból selejt gyár lett, megszűntek. Itt volt ez az épület, a Ságvári, ahol nagy nehezen kialakítottam színjátszásra alkalmas tereket, és egyszerűen el akarták vinni. Valaki tanácsolta akkor a közgyűlésből, hogy szerezzek aláírásokat. Itt Uránvárosban tízezernél is több aláírást gyűjtöttünk - képviselőket választottak akkoriban pár száz aláírással. Mikes Éva alpolgármester felülvizsgáltatta a döntést. Így maradt meg az épület. Aki itt lakik, aláírta, mert bár nem ezt a fajta Örkény-Spiró-Mrożek színházat szeretik, más korszak emberei voltak, de úgy gondolták, ez értéket képviselt akkor, a saját múltjuk miatt álltak mellénk. Itt találkozott a két értékszemlélet. Később is sok fenyegetés ért. 2011-ben az igazgatói pályázatot úgy hirdették meg, hogy az pályázzon, aki a Zsolnay-negyedbe akarja átrakni ezt a színházat. Én specialistával (a Színháztechnikai Fórum vezetőjével) megnézettem, miért alkalmatlan az E78 a rendszeres színházi működésre: alátámasztottam az általa készített színházi-szcenikai tanulmánnyal. Akkor úgy nyertem meg a pályázatot, hogy pont az ellenkezőjét írtam meg annak, ami a kiírás feltételeiben szerepelt. A szakmának köszönhettem, hogy nyertem, a pályázatomat elbíráló bizottságban a 2 helyi ember először ellenem szavazott, a szakma és a minisztérium emberei mellettem. A második szavazáson már egyetértés lett, mellettem: 7:0-ra nyertem.

A szakma elismerését tükrözte tavaly a POSZT előtt kialakult helyzetben a döntés, hogy mindkét színházi társaság külön-külön úgy szavazott, hogy Vincze János vegyen részt a szakmai zsűriben, melyet fontosnak tartott a rendező, mivel pécsiként szerette volna saját városát képviselni a testületben, bár nem tudja, mennyire tekinti sajátjának a város...

Hárságyi Margit