A Népstadionban, 40 ezer néző előtt is lengetett a jubiláló pécsi sípmester, Horváth László

2020. január 19. vasárnap 15:46

A Népstadionban, 40 ezer néző előtt is lengetett a jubiláló pécsi sípmester, Horváth László

Szombaton játékvezetői munkássága elismeréséül díjat vehetett át a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) megyei igazgatóságától Horváth László. Az egykori sípmester 45 éves pályafutása alatt több mint ezerötszáz nagypályás mérkőzésen felügyelte a játék szabályszerűségét. Az egyik legemlékezetesebb meccsén a Népstadionban negyvenezer néző előtt segítette az egykori legendás bíró, Palotai Károly munkáját. A lapunknak adott interjúban beszélt arról a szörnyű napról is, amikor elvesztette húgát, a közönségkedvenc kosárlabdázót, a közlekedési balesetben elhunyt Horváth Juditot.


- Tényleg az anyósa indította el a játékvezetői pályán?


- Meseszerű a történet, de valóban így volt - idézte fel a 70 éves Horváth László. - Egy közös meccsnézésen sokat bíráltam a játékvezetőt, mire a feleségem édesanyja azt mondta, akkor legyek én is bíró. 1974-ben, mikor már befejeztem a labdarúgó pályafutásomat, letettem a vizsgát.

 


Üllői úti legendák (Nyilasi Tibor és Mucha József) körében.


- A karrierje csúcsaként egy kettős rangadón is részt vehetett.

- Addig hosszú volt az út, végigjártam a szamárlétrát. Viszonylag hamar NB III.-as kerettag lettem, aztán a másodosztályban is működtem. Bejártam gyakorlatilag az egész országot. Partjelzőként az NB I.-ben is működtem, így léphettem pályára többek közt a Fradi Üllői út stadionjában, Újpesten, Csepelen, Székesfehérváron vagy éppen Zalaegerszegen. Az egyik legemlékezetesebb mérkőzésem egy kettős rangadó volt a Népstadionban, ahol egy Ferencváros-Vasas meccsen segíthettem Palotai Károly játékvezető munkáját.

Névjegy

Horváth László 1949-ben született Zalaegerszegen. Futballistaként a bőrgyári csapat, a Pécsi BTC, illetve a PEAC játékosa volt.
Igazgatóhelyettesként dolgozott a Nevelési Központ 3-as számú általános iskolájában, valamint 1988 és 2004 között igazgatóként vezette a kozármislenyi sulit. A településen önkormányzati képviselőnek választották.
Labdarúgó játékvezetőként 1976 és 83 között volt országos kerettag, 1574 nagypályás mérkőzésen, de ezen felül rengeteg kispályás meccsen működött. 1995-ben Aranysíp díjat kapott.
Manapság nyugdíjasként járja a futballpályákat. Mint elmondta, nemcsak a csapatoknak, a játékvezetőknek is szurkol.



- Milyen volt együtt dolgozni a legendás sípmesterrel?

- Megvolt köztünk az összhang, rengeteget lehetett tanulni tőle. Palotai Károly különleges ember volt, szerény és visszafogott. Jó kapcsolatot ápoltam vele, szerette a vidéki embereket. Pécsre is mindig szívesen jött. Nem villogott, pedig lett volna mivel.

- Aztán jött a sérülés.

- A PVSK salakos pályáján bokatörést szenvedtem, emiatt a korábbi szinten már nem tudtam folytatni a játékvezetést. Lelkileg megviselt az eset, de jobban tudtam koncentrálni a pedagógusi pályafutásomra. Ebben az időszakban lettem a pécsi Nevelési Központ - már nem létező - 3-as számú általános iskolájának igazgatóhelyettese, majd 1988-ban Kozármislenybe hívtak, ahol igazgatóként dolgoztam. Az volt a hőskor, egy kis falusi, négyosztályos intézményt vettem át, amelyet aztán tizenhat évvel később felsős osztályokkal, informatika és német tagozatokkal adtam át utódomnak.
A sportolást sem hanyagoltam. Ekkor indult az Olimpiai Ötpróba elnevezésű akció, amelyben a Balaton átúszása is szerepelt. 1985 és 2006 között összesen huszonegy alkalommal tettem meg a távot, minden alkalommal három órán belül nagyjából 10-15 perccel. [$frame2]

- Térjünk vissza a játékvezetéshez! A nézőtéri bekiabálásokat és a labdarúgók beszólásait hogyan tűrte?

- Egy bizonyos szintig ezt egy játékvezetőnek ezeket el kell engednie a füle mellett. Mindenesetre akkoriban más világ volt, kevesebb durvaság, verbális agresszió történt a pályákon. Nagyobb volt a tisztelet egymás iránt. Persze, azért voltak beszólások a játékosoktól és a lelátókról is, de más stílusban, mint manapság sok esetben tapasztalható.


Testvéreivel, Zsuzsival (a kép bal oldalán) és Jucival.


- Miként ápolják húga, Horváth Judit, az egykori kosárlabdázó emlékét?


- Nemcsak a család, hanem a pécsi kosárlabda-társadalom és a város sem feledkezik meg Juciról. Természetesen rendszeresen járunk a temetőbe, illetve a sportcsarnoknál felállított szoborhoz.

- Egész Pécset megrázta az a nap.


- 1997. szeptember 12-én történt a baleset. Az egyetemről mentem hazafelé, amikor kaptam a hírt. Összeroppantam. A klinikán átadták az iratait, táskáját. A fiát én hoztam el az iskolából, cukrászdába vittem, majd hazamentünk. Juci férje Szekszárdon, Zsuzsi testvérünk pedig Szegeden volt továbbképzésen. Hamar elterjedt a városban a szomorú hír. A sors kegyetlen fintora, hogy szeptember 12-e Mária nap, édesanyámat is így hívják, illetve ezt a nevet is viseli Zsuzsi húgom. A születésnapom pedig 14-én van. Édesanyánk Juci halálát követő harmadik napon ment el. Egy héten két temetés. Ezt nem kívánom senkinek.

Horváth László egyébként a pécsi költő, író és pedagógus, Mihalik Zoltán mondását a  játékvezetőkre is érvényesnek tartja, amely a szavakat kicserélve így hangzik:
„Maga a mesterség megtanulhatatlan. A játékvezető akkor ébred öntudatra, ha ezt belátja. Innen kezdve két útja van. Vagy föladja, vagy folytatja. Mind a két választás jó. De csak aki folytatja, az a játékvezető. De csak addig az, amíg tudja - hogy nem tudhatja".

Palotás Péter - Fotó: Dittrich Éva