A pécsi István pince túlélt mindent: forradalmat, háborúkat és a rendszerváltást is

A macska rúgja meg! Azért az mégiscsak meglepetés, hogy a korabeli források már 1916-ban is említették az István pincét Pécsett, a Kazinczy utcában. Évszázadokon átívelő története ez a pécsi vendéglátásnak, ami a mai napig zajlik. Még akkor is, ha közben azért akadtak bőséggel változások, névcserék. Úgy tűnik, az alagsori, pinceszerű egység minden veszedelmet, világháborúkat, forradalmat, rendszerváltást képes túlélni. A versenytársak százával haltak ki mellőle a belvárosban, míg a „Stefán Keller" nyitva várja a száraz torkúakat.

Olyan a pécsi István pince, mint egy családi, szellemi örökség. Mindenki kapta az apjától, majd továbbadta a fiának. Mintha örökké létezett volna, ami persze nem igaz!

Ám tény, hogy a Dunántúl című napilap 1916. november 1-én megjelent számában azt közölte az új üzemeltető, hogy az egységet átvette, teljesen átalakította, majd november 2-án meg is nyitja. Kérve egyúttal az n. é. (nagyérdemű) közönséget a szíves pártfogásra.

Kissé élményromboló módon a soros gazda azt is bejelentette, a vendéglátóhelyet átnevezte Apolló borozó és sörözőre. Sajnos, a fizetett hirdetés feladójának nevét nem lehet kiolvasni a digitális megjelenésből, mert ott hibás az oldal, ahol a titok megbúvik. De valamilyen ...ár Ivánról lehetett szó, aki önnön magát egy kibetűzhetetlen utcai központi vendéglősként mutatta be. Puff, neki!

Hétmérföldes lépésekkel haladva, 1931. március 12-én a fentebb említett sajtótermékben újfent megjelent egy értesítés. Ami szerint az Apolló már csupán egy emlék, megint István pince márkanév alatt üzemel a búfelejtő.

Ekkor már Babits György vendéglős állt a dolgok élére, folyó hó 14, napjára ünnepélyes megnyitót is ígérve a törzsközönségnek. A kínálatban elsőrendű fajborok, sörkülönlegességek, kitűnő magyar konyha egyaránt szerepeltek. A szolid, valamint figyelmes kiszolgálás sem maradhatott ki a reklámfogásból. Hála az égnek, helyrezökkent a világ rendje, legalábbis lokálisan, részben!

Az árakat manapság nehéz lenne értelmezni, de azért ahhoz is akad valami irányadó.

Egy liter bor ára - nyilván a minőségtől függően -, 80 fillértől 1 pengőig terjedt. Reggeli, zónaétel, vagy virstli (tehát virsli), 2 deciliter borral, igény szerint pohár sörrel, meg kenyérrel, 48 fillért kóstált. Ehhez képest egy friss napilapot 16 fillérért kínáltak az olvasóknak.

A Kazinczy utcában, ott hol már legalább 108 évvel ezelőtt is poharazó, elegánsabban fogalmazva étkezőhely működött, ma is zajlik az élet.

Enni, no meg inni, most is lehet. A sorrend talán fordítva indokoltabb lenne, ha a fontosságról ejthetnénk szót. Az italozók körében sűrűn feltűnnek olyan arcok, akik Rejtő Jenő esetében a képzelet szülötteinek tűnhettek volna, valamelyik kisregényében.

Sokan viszont már az égi kocsmákba költöztek, mint az a volt NB I-es labdarúgó is, aki rengeteg, vele meg nem történt eseményt szokott emelgetni, a hálás közönség őszinte örömére. Mert nem az igazságot mesélte, hanem a szépet, Háry János közvetlen munkatársaként.

Pucz Péter - Fotó: Csorba Győző Könyvtár, Helyismereti Gyűjtemény