A pécsi vásártéren megállt az idő: siralmas állapotok uralkodnak a szebb napokat is látott placcon

Jó lenne tudni, mikor állt meg az idő, de azt nem lehet kinyomozni! Annyi bizonyos, a harmadik évezredbe már nem lépett át a pécsi vásártér. Pedig lassan negyed évszázad eltelt belőle. A Móra Ferenc utca, illetve a Megyeri út által határolt hatalmas placc legjobban egy nagyon távoli, szegény ország „bádogvárosához" hasonlít. Azzal az egy kivétellel, hogy azért a kosz, szemét nem vette még birtokába a birodalmat. A gépezet újraindításához pénz kellene, sok, amiből kevés sincsen.

Egykoron a vásártér Pécsett ott volt, ahol most a Siklósi úti felüljáró mellett egy közlekedési vállalat irodaháza áll. De 1960-s évek derekán a tanács vezetői úgy döntöttek, hogy az árustérnek költöznie kell. Ez utólag nagyon helyes döntésnek tűnik.

Az új, kijelölt telek pedig a Megyeri kertváros néven is ismert helyen kezdett új életet. A mellette lévő hatalmas lakótelep még legfeljebb merész tervekben szerepelt, a város peremére költöztették át az egész kereskedelmi egységet.

A hetvenes években, meg még utána is hatalmas népszerűségnek örvendett az egész.

Minden hónap első vasárnapján tartották a nagyvásárt. Egyes - talán túlzó - visszaemlékezések szerint, olyankor, jó idő esetén, akár 100 000 (nem tévedés: százezer!) látogató is ott hömpölygött a sorok között. A május 1-i felvonulás szervezői sírva könyörögtek volna azért, hogy árulják el nekik a siker titkát.

A rendszerváltás után, a délszláv háború idején még volt egy fellángolás, de 2000 után már semmi sem utalt a dicső múltra. Napjainkban, hétköznap a látvány tökéletesen lehangoló. De egy reklámfilmet megérne. Egy vegyi gyár itt hirdethetné a rozsdaoldóját, garantált sikerrel. Mert abból pár száz hektolitert úgy lehetne szétkenni a vasakon, hogy alig tűnne fel, annyira szükség lenne rá.

- Pusztulat ez az egész - jelentette ki egy olyan férfi, aki szerszámokkal szokott kereskedni, óriási tapasztalattal bírva a témában. - Egy méter árushelyért 1200 forintot kér az üzemeltető, vagyis a város, de az a szélesség semmire sem elég. Öt alatt dőreség itt reggel megjelenni, vásári vasárnapon. Ha valaki törzseladó, attól is előre elkérik a foglalót, attól függetlenül, milyen időjárásra lehet számítani. Többen össze akarnak fogni a szomszédjaim közül, akiknek pavilonjuk (inkább bódéjuk) van. El szeretnének menni a polgármesterhez, tárgyalni az áldatlan állapotokról. Mert itt fejlesztés alig történt valamiben. Egy fiatal legény ugyan egész nap takarít, ám nem győzi erővel. Még egy motoros lombfúvót sem biztosítottak számára.

Érdeles esetként maradt fenn a történet, midőn a piaci felügyelők az mondták, az uralkodó szín a szürke lesz, mindent csak olyanra szabad festeni. Semmi piros, nulla kék, nem rossz a választás, olyan, mint a környék. De csupán egyvalaki esett neki a munkának. Egy másik majdnem belevágott, bár további érdeklődés hiányában hamarosan elállt tőle. Azt követően minden maradt is a régiben.

A kinézet siralmas, de abból legalább a változatos fajta tárul a látogatók szeme elé.

Mert azok, akik folyamatos bérlők, próbáltak valamit alakítani a komforton, féltetővel. szekrényekkel, tárolópolcokkal. Erre joggal bárki rávághatja, meglehetősen eklektikusra sikeredett a szándék, de akkor nagyon művésziesen közelítettük meg az ügyet. A rumli már jobban fedi a törekvést, bár a legtalálóbb a hasonló esetekre fenntartott kupleráj kifejezés. A szónak most nem éppen eredeti, inkább átvitt értelmében.

A céltalan séta közben pár apróság mindenképpen feltűnő. A mázsaház falán, a déli oldalon a vakolatot mintha erősen „dobná" a fal. Az utak száraz időbe jól járhatóak, ám teljesen töredezettek. A régiségek (kacatok) értékesítési helyszínén egy műanyagszéket egy fához erősítettek gyorskötözővel, talán a szél ellen. Nem zavaró, csak olyan benyomást kelt, mintha a gazdája már rég nem lenne közöttünk, pedig csupán hazament, látva a reménytelenséget.

Ami ellenben nagy tanulság, az nem más, minthogy ételt, italt kell kínálni a népnek. A büfésor hátsó oldalánál, az egyik gazdasági bejáratnál egy gyönyörű, korallpiros, nagyon márkás elektromos autó várt a gazdájára. Készülve az újabb hajnalra, amikor a kopottas színpadon ismét megkezdődik az örök körforgás. Pénzre, fejlesztésre, meg Godot úrra várva, aki megint nem jött el.

Képünk archív felvétel.

Pucz Péter