A világ akkor is változik, ha nem kérünk belőle, vallja a pécsi Jung László, a Telekom Életműdíjasa

Üzletkötőként kezdett dolgozni több mint húsz évvel ezelőtt a Telekom jogelődénél, majd végigjárta a ranglétrát, s ma már a társaság nyugat-magyarországi régióvezetője Jung László,  akinek a munkáját a napokban Életműdíjjal ismerték el. A Telekomnál adható legrangosabb elismerés birtokosa amondó, minden teljesítmény leírható számokkal, ami nem, az csak egy lufi. Úgy véli, az infokommunikáció fejlődése megállíthatatlan, s miközben egyre többen válnak az eszközök aktív felhasználójává, az emberek közé emelt falak - szimbolikusan és a valóságban is - leomlanak.  

Néhány hónapig a munkaügyi központnál dolgozott Jung László, ahonnan elmondása szerint talán nyugdíjba is mehetett volna, csakhogy ambícióival nem fértek össze a köztisztviselői lét korlátai, főképp az nem, hogy az előrejutás záloga az életkor, az apparátusban eltöltött idő, s nem a teljesítmény volt.

Ezért aztán az akkor a húszas évei elején járó fiatalember megpályázott egy üzletkötői állást a Telekom jogelődjénél, a Westelnél. Felvették, s a 90-es évek derekán elkezdte árulni a tégla méretű mobilokat. Akkora sikerrel, hogy volt olyan hónap, hogy tízszer annyit keresett, mint a munkahelyén egy hónap alatt, fél év elteltével pedig a társaság legjobb vidéki üzletkötője lett.

- Minden nap reggeltől estig dolgoztam - idézte fel a hőskort Jung László. - Több száz cégvezetővel álltam kapcsolatban, folyamatosan hívogattam őket és szó szerint házaltam a készülékekkel. Emlékszem, egyszer az egyik hétvégén kalákában dolgoztunk egy barátunk lakásának építésén, amikor csörgött a telefonom, valaki mobilt akart venni. Naná, hogy otthagytam mindent, lefürödtem, s mentem eladni, majd utána vissza a srácokhoz.

Még javában pörgött a mobil üzlet, amikor Jung László úgy gondolta, hamarosan véget ér a jó széria.

- Egyre szűkült a kör, akik képesek voltak megfizetni az eszközöket. Akkor százötven-kétszázezer forintba került egy mobil, s azt hittem, ez nem is fog változni. De szerencsére tévedtem, s nem így lett.

S ugyan már majdnem eligazolt egy másik multihoz, maradt, s előbb cége területi képviselőjeként partnerüzleteket látogatott, majd a pécsi, Rákóczi utcai üzlet vezetőjének nevezték ki. Huszonnyolc évesen tizenkét beosztottal dolgozhatott.

- Gyorsan nagyon jó eredményeket hozott az üzlet. Akkoriban az üzletben paravánokkal, szalagfüggönyökkel voltak elválasztva az ügyfelek és a dolgozók, a mobil valami misztikus dolognak számított, csak a kiváltságosok juthatnak hozzá, gondolhatták többen. Mi az elsők között bontottuk le ezeket a falakat, amiből aztán országos modell lett.

Jung László előbb a dél-dunántúli, majd a nyugat-magyarországi régió (ami a teljes
Dunántúlt jelenti) vezetője lett, a napokban pedig a Telekomnál adható legmagasabb elismerést, az Életműdíjat is megkapta.

- Ha már falbontás. Nem gondolja úgy, hogy a modern infokommunikációs eszközök is falakat emelnek az emberek és személyes kapcsolataik közé?

- Egyáltalán nem. Ha megnézzük például azt, milyen gyakran látogatjuk meg személyesen barátainkat, nem velünk élő családtagjainkat, láthatjuk, időhiány, távolság, egyebek miatt a kelleténél jóval kevesebbszer. Az infokommunikációs eszközök használatával viszont minden nap szót válthatunk velük, küldhetünk fotókat, videókat minden fontosnak gondolt eseményről, ahányszor csak akarunk. Tehát ezek nem rombolják, hanem építik a kapcsolatokat. Mindazonáltal, ha hátat fordítunk, a világ akkor is változik, a kérdés csak az, hogy velünk vagy nélkülünk. Öngóllal ér fel kimaradni belőle.

- Ön telefonfüggő?

- Igen, azzá váltam, de úgy érzem, hogy jó értelemben. Rengeteget utazom, a kapcsolattartásnak ez a módja a munkám része. Mindegy, hol vagyok, mindenhonnan mindenkit elérek és engem is elérnek családtagjaim, barátaim, munkatársaim, ez nagyon fontos.

- Mennyi lehet még a telekommunikációs iparban? Látja már az üzlet szárnyalásának végét?

- Nem, úgy gondolom, a lehetőségek szinte határtalanok. Ma azt látjuk, hogy még nagyon sok ügyfelünk passzív felhasználó, akik közül egyre többen válnak aktívvá. Az édesanyám, aki 73 éves, az idén kapott tőlünk egy tabletet szülinapjára, és az unokái megtanították a weben böngészni, e-mailezni. Azóta bárhol járunk, azonnal megosztjuk vele a fotókat amiket készítünk, s ezzel hatalmas örömet okozunk neki. A technikai fejlődés pedig beláthatatlan, a forradalom még csak ezután következik.

- Sok az irigye?

- Nem foglalkozom ezzel. Akik ismernek, tudják, hogy rengeteget dolgozom, s amit elértem, csak magamnak és kiváló kollégáimnak köszönhetem. Úgy gondolom, minden teljesítmény mérhető, számokkal leírható. Ami nem, az csak egy lufi - azt várom a munkatársaimtól is,
hogy így értékeljék magukat. Mindazonáltal nagyon fontosnak tartom a párbeszédet, egyszerűbb megbeszélni a gondokat, mintsem azokat magunkban tartva kínlódni, feltételezésekre hagyatkozni. Törekszem arra is, hogy a munkatársaim mindig tudják, mi miért történik, azt pedig elvárom, hogy aktívan működjenek közre a problémák megoldásában, azok felismerése önmagában kevés.

- Végezetül: ha ma bekopog Önhöz egy ambiciózus pécsi fiatal, ad neki sanszot a cégnél?

- Bárcsak sokan kopognának, de nem teszik. Nem is nagyon értem, hogy amikor meghirdetünk egy állást, miért jelentkezik olyan kevés fiatal. Az persze más kérdés, hogy nem mindjárt kezdhetnének vezetőként, ahogy azt talán többen is szeretnék, mert meggyőződésem, hogy a részletek megtapasztalása, a ranglétra végigjárása nélkül az irányítás sem megy. De tényleg örülnék, ha jelentkeznének fiatalok, akik imádják az okostelefonok világát és tudásukat szeretnék másokkal is megosztani, szóval csak jöjjenek, s tépjék le rólam a mezt!

Máté Balázs - Fotó: Dittrich Éva