Aki csaknem minden pécsi ismerőse: Kiss László, a világ legkisebb Óriása

Az „Óriás" nevet nyilván a magassága, pontosabban az alacsonysága miatt kapta. De, hogy ki mekkorára nőtt, az azért nem határoz meg mindent! Mert Kiss László, a fotós, tanár, sportrajongót rengetegen ismerik Pécsett, de Komlón is, meg megyeszerte egyaránt. A döntő többségük szereti is. Igaz, rá nem igazán lehet haragudni, mert egy különös, egyben kedves arc a belvárosi, néha meg városszéli forgószínpadon. Régebben gyakran feltűnt sakkversenyeken is, a kártyázás meg számára örök szenvedély. 

- Csóró családból származom, anyám egyedül nevelte a három gyermekét - árulta el Kiss László, alias „Óriás". - Nincs mese, el kell mondanom, sokszor a hónap huszadik napja után a gyűrűit kénytelen volt „becsapni" a zálogházba, aztán hónap elején kiváltotta onnan. Nekem is hamar dolgoznom kellett, a hőerőműben voltam segédmunkás. Nagyobb zsákokat kellett cipelnem, mint amekkora én voltam. Három év után rájöttem, nem az én világom az ipar.

- Végül tanári diplomát szerzett.
- Mire kicsit komolyabb lettem, de nem nagyon, rájöttem, valamit jó lenne tanulnom. A pécsi tanárképzőn voltam oktatási demonstrátori állásban, éppen ezért a helyi intézetben nem lehettem hallgató. Szombathelyen három év múlva kibuktam. A matematika ment rendesen, de a testnevelésből bizonyos szinteket képtelen voltam teljesíteni. Onnan átiratkoztam Szegedre, de a fizikai teszteket Pécsett tudtam le. Végül csak lett egy felsőfokú végzettségem, tevékenykedtem is tanárként, általános iskolákban.

- A fotózás miképpen jött be az életébe?
- Teljesen véletlenül, a főiskolai munkámhoz kellett. Szinte önmagamtól tanultam meg mindent, de később azért megszereztem a fényképészi papírt is. Ha már ment a dolog, kötelező volt igazolni a végzettséget is. Sok újat nem tudtak mondani nekem, de azért még szerettem odajárni.

- Addig sem a sakkon járt az agya.
- Amikor már számos sakkversenyen indultam a városban, meg Budapesten is, nem akarták elhinni, hogy sakk-könyvet még nem láttam korábban. Nyolc voltam, mikor apám vett egy készletet, onnantól kezdve az önképzés híve lettem. Később azért pár kötetet átlapoztam a témakörben.

- A kártyát is gyakran forgatta az évtizedek során?
- Az ulti meg a römi a nagy szerelmem. A pókerre nem csaptam le, tudtam jól, az könnyen „beszippantana", méghozzá örökre. De én gyufára nem szoktam leülni, játszani. Kell a tét, a pénz, az izgalom, a nyerés érzése.

- Ezek után, mivel sokoldalú, nem meglepő, hogy a lábteniszben szintén ismertségre tett szert.
- Hátul játszottam, feladó voltam. A többiek tudták, tőlem jó labdákra számíthattak mindig. Az alkatomhoz illett az a szerep.

- Számtalan sporteseményen találkoztunk az évtizedek során, tehát nem tud otthon megülni?
- Egyszer a komlói sakkozókkal kinn voltunk az akkori Német Szövetségi Köztársaságban, München városában. Ott a korább világbajnok, Borisz Szpasszkij ellen jutott nekem egy szimultán. Sokáig tartottam magam, de végül utolsóként alulmaradtam a nagy bajnokkal szemben. Máskor meg kosárlabdameccsen, még Jugoszláviában, a Cibona Zágráb ellenfele a Zalgiris Kaunas volt, de nekünk nem jutott jegy. Elmentünk a litvánok, na jó, akkor még szovjetek szállodájába, ott azt füllentettük az edzőnek, hogy csak miattuk jöttünk Budapestről, újságíróként. Ők kevesen voltak, beszálltunk a buszukba, együtt mentünk ki a sportcsarnokba. Ültünk a cserejátékosok mellett, a második sorban. Hihetetlen történet, ma már elképzelhetetlen lenne a dolog, az bizonyos.

- Tényleg nekik drukkoltak?
- Egy frászt! Cibona fanatikusok voltunk. De a cél érdekében nem ismertünk lehetetlent.

Pucz Péter Fotó: Kiss László gyűjteményéből