Csaknem titokban vette el "Tolja bácsi" Mátrai Juditot, a pécsi úszóklub elnökét

A pécsi ANK Úszóklubja hírnevét Anatolij Petrov mesteredzőnek köszönheti, mert az ő szárnyai alatt nőttek fel azok az úszók, akik félezernél több magyar bajnoki címet nyertek el, s itt rótták a hosszokat a leghíresebbek: Jakabos Zsuzsanna, illetve a többszörös paralimpikonok: Pásztory Dóra és Sors Tamás. Mindezt erős háttérrel, igaz támasszal érte el Tolja bácsi, ahogy tanítványai hívják. Negyven éve tartó házasságukról, négy gyermekükről (közülük hárman úszóedzők) is kérdeztük Mátrai Juditot, aki 30 éve intézi az úszóklub ügyes-bajos dolgait is.

Meglátni és megszeretni pillanat műve volt életükben, amikor negyven éve találkozott Vlagyimirben Judit és Anatolij, mindketten főiskolai tanárok voltak. Judit hallgatókat kísért Pécsről Oroszországba, Tolja pedig a testnevelés tanszék vezetőhelyettese volt.

Nem volt egyszerű a szerelmesek sorsa akkoriban, hiszen 1975-ben lehetetlennek bizonyult a személyes látogatás a Szovjetunióba, s ők sem jöhettek meghívólevél nélkül, azt csak rokonság igazolásával engedélyezték. Még az esküvőre sem tudott Anatolij meghívólevelet küldeni, ezért egy csoportot kísért Jutka Leningrádba idegenvezetőként, s szinte titokban házasodtak össze.  

Mert hamar belátták, hogy a heti egyszeri kétperces telefonálás nagyon kevés számukra, azt is csak a nemzetközi központon keresztüli meghívással lehetett kérni, sokszor 4-5 órát vártak, amíg behozták a kívánt számot. Mikor összeházasodtak, úgy vélték, könnyebb lesz közös életük. Megszületett Andrej fiúk és Júlia lányuk, de még mindig nem dőlt el, ki költözik kihez. Öt év telt el. Nehéz döntés volt, mert Anatolijnak ott kellett hagynia ígéretes karrierjét, barátait, rokonait és nyelvtudás nélkül fejest ugrani a nagy ismeretlenbe, de Judit már tudta, nem megy el egy országba, ahol a gyerekei sokkal rosszabb körülmények között nevelkedtek volna, mint itthon.

- Mikor a fiunk, Andrej odaszaladt egy szőke férfihoz a Széchenyi téren, megrángatta a nadrágszárát, és azt monda, papa, akkor megírtam neki, hogy vagy két hónapon belül idejössz vagy elválunk, és keresek másik apukát a gyerekeknek. Akkor elintézett mindent, és jött - emlékszik vissza Judit azokra az „eszement" időkre, ahogy sokan mondták neki a környezetében.

Hamarosan megszülettek az ikerfiúk is - Iván és Árpád -, Judit munkahelyet váltott, a pécsi Közgazdaságtudományi Egyetem idegen nyelvi tanszékén kezdett dolgozni. Szerencsesorozat következett ekkor, mert a Nevelési Központ mellett laktak, a gyerekek oda jártak óvodába, bölcsődébe, a központ nyitott volt az alternatív lehetőségekre, így a testnevelésben és a szabadidős foglalkozásokban is. Az akkori igazgató, Szilágyi János alkalmazta Tolját, akinek kezdetben Judit volt a tolmácsa, aztán hamar már egyedül is ment a tanítás és a magyar nyelv szintén.

Az akkor épült iskolában elkészült az uszoda. És összeállt az első kis úszócsoport, őket még az óvodai pancsolókban tanította meg az edző az úszás alapelemeire. Jelenleg Júlia lányuk is kisbabáknak és pici gyermekeknek tart úszóedzéseket.

A gyerekek ellesték apjuktól a mesterséget: Svájcban dolgozik Árpád, Iván jelenleg Győrben, de előtte Szingapúrban, Thaiföldön, majd Budapesten és Pécsett is tartott edzéseket. Apjuk egyre büszkébb a gyerekekre, mert ők nagyon jól tudják hasznosítani azt, amit az évtizedek alatt láttak.

- Miért mentek el Pécsről a fiúk?
- Itt nem kell ennyi úszóedző, az ANK kis csapat, kis uszoda, ide maximum két ember fér el, korlátozottak az anyagi lehetőségek is. Ahova mentek jobbak a feltételeik.

Ebben a kis uszodában, mely tulajdonképpen csak egy tanmedence, olimpiai bajnokok születtek. 2000 óta minden paralimpián ott voltak a tanítványok és nyertek.

- Hogyan jöttek az első sikerek? Hozzá lehetett szokni ahhoz, hogy ha bárhova mentek Magyarországon, nyertek?
- Ha valaki évtizedeken keresztül minden reggel négykor kel és elmegy valamit tenni, abból előbb-utóbb lesz valaki. Toljában volt egy motor, amely minden nap elküldte az uszodába. Először annak örültünk, hogy végigúszták a 25 méteres medencét, utána az ötvenest, aztán vágyunk volt a városi versenyen nyerni, majd a régióson, a vidékbajnokságon. Mindegyiknek örültünk, megszoktuk az egyre magasabb szintű teljesítményeket. Meggyőztek bennünket, hogy érdemes megdolgozni értük.

- Mióta foglalkozik az úszóklubbal? Mióta háttér-kulcsember ott, miközben négy gyereket nevelt fel és a munkájában is fordulatokat, változásokat élt át?
- A klubot együtt kezdtük 1984-ben, az első háttér a szülői munkaközösség volt. Én tudtam a legtöbbet közülük, mert nekem négy különböző korú gyerekem úszott, volt kedvem, munkabírásom, úgy éreztem, ez is az én dolgom, az is, aztán a végén elég sok dolgom lett. Egyesületet alapítottunk, és a paraúszás is új fejezetet nyitott, majd a nemzetközi megmérettetések következtek, mindig egy lépéssel tovább haladtunk. Tábort szerveztem, repülőjegyeket intéztem, nem volt személyzet. A bérfizetés, az adójogszabályok, a banki ügyek kezelése, a könyvelővel való kapcsolattartás, de mindez nem sok, mert szép lassan tanultam bele és szoktam hozzá. Most már Amerikában és Cipruson is tudok nemzetközi úszótábort szervezni.

- Mi a különbség a kezdő és a mostani Judit között?
- Mikor kezdtem, nagyon vehemens voltam, lelkes harcos. Ki kellett küzdenünk mindent. Aztán stabilabb lett minden, most inkább békebíró lennék, akkor hadvezér voltam.

- Közben változott a munkahelye is.
- Nagy lelki vívódás után otthagytam az egyetemet, mert úgy éreztem, nincs szükség rám, az orosz nyelv már nem volt kötelező, amúgy soha nem értettem egyet azzal, hogy pont ezt az egy nyelvet tették kötelezővé, németből nem voltam annyira jó. A négy gyerek miatt voltak anyagi problémáink mindig, előfordult, hogy én mentem hajnalban ostyát sütni, Anatolij vasárnaponként trágyát hordott pénzért, próbálkoztunk. Cégeknél is dolgoztam, pénzkereső szférába mentem át, mindenütt tudtam a németet gyakorolni élőben. De gyakran előfordult, hogy becsődöltek a cégek, így én pont munkanélküliként mentem nyugdíjba. Nehéz évek voltak.

- Egész felnőtt, férjezett életében egy ember támasza, társa volt, akinek mindig lehetett a vállára támaszkodni.
- Én voltam az oka, hogy egy ember az élete derekán mindent felégetett maga mögött, és átjött ebbe a neki „nemtudom" országba és én felelős voltam érte. Ez mozgatott, hajtott engem, hogy tegyek meg mindent, hogy ne bánja azt, hogy feláldozott mindent, ezért rosszul járt. És most 40 év után, mindig azt mondja, nem vesztett semmit, hanem nyert ezzel, egy új életet tudott kezdeni. Eleinte úgy éreztem, ezt másként nem lehet tenni, hogy mindenben mellette legyek, védjem, megértsem, megmagyarázzam, amit nem ért, ha el kell intézni, elintézzem, mert én hívtam ide, később pedig láttam, hogy amit tesz, az méltó erre a figyelemre. Az ő ambíciói és motivációi erősebbek voltak, én ezt jónak tartottam, ezért nem az én karrierem volt a fontosabb, hanem az övé.

Anatolij megbecsült ember, számos rangos kitüntetés birtokosa, magyar állampolgár 1991 óta, elfogadja ezt az országot, de teljesen nem asszimilálódik, mert ő akkor jött el, amikor még a szovjet állam összes nyűge beleivódott az emberekbe, s ezektől nem lehet megszabadulni.

- Olyan kép él bennem a férjéről, hogy követel, szigorú ember. Otthoni körülmények között ez hogy jelentkezik?
- Legtöbbször megkérdez, mi legyen, hogy legyen, de ami a magánügyeinket illeti, mindent rám hagy, tégy amit akarsz, ez a jelszava.

Hárságyi Margit - Fotó: Dittrich Éva