Csillag, Rézangyal, 100 Éves és a többiek: legendás becsületsüllyesztőkre került lakat

Szondát a kukába, a savlekötő gyógyszert - legalább elméletileg - a zsebbe! Aki nem bírja az alkoholt, annak nehéz percek következnek, még olvasás szintjén is. A körutazás Pécs város egykori kocsmáiba, vendéglátóipari egységeibe vezet el. A söntéspultok világába, ahol szerelmek, üzletek köttettek, de néha bizony örök haragvások helyszínei szintén lehettek. Csaposokkal, rendőrökkel, kisiklott emberi sorsokkal, meg rengeteg alkoholtartalmú itallal, kevés málnaszörppel.

A 100 Éves borozó immár évek óta zárva tart, bár talán még megváltozhat ez a helyzet a Kórház téren.

Régebben Magyar Korona fogadó néven számított ismertnek. De a második világégés után a korona szót a rendszer nem szerette igazán. Mivel azonban örökbecsű „intézménynek" számított, ráakasztották az új nevet, mert olyan réginek vélték. Komoly csapszéknek számított.

A feljegyzések szerint még embert is öltek ott. Évszázadnál sokkal régebben, a város leggazdagabb kofájával végzett a részeges veje abban a házban.

Közel hozzá, az Alkotmány utcában működött egykoron a Rézangyal. Elég szűkös keretek között, mert ha ketten bementek, akkor három látogatónak bizony ki kellett jönnie.

De a „sok jó ember kis helyen is elfér" elmélet legalább tökéletesen megvalósult. A nyerőgép mondjuk sokat rontott a hangulaton, de legalább nem mértek rossz borokat.

Az illemhelyre bejutni viszont külön mutatványnak számított. A kígyótestűek előnyösebben araszolhattak a „tömegben".

Pár „fröccshajításnyira" tőle működött a Hörpintő, közel a Leőwey Klára Gimnáziumtól. Láttak ott egykoron tanárembert is, aki nem a főbejáraton, hanem a mellékes vaskapun át hagyta el az oktatási bázist, egy feles erejéig. Régen történt, fátylat reá! Arra is, miszerint egykoron a „bőrfejűek" szintén ott tartottak találkozókat.

Az István téri borozó, a régi Rózsakert „alatt", több dologról is ismertnek említhető. Egyrészt a bennfentesek „Papucsként" is hívták. Oda „pacskerben" is le lehetett ugrani, bár a ragadványnév máshonnan is eredhetett. Mondjuk, a papucsférj szóból szintén levezethető lenne. Voltak ott régi képek bőséggel, még Horthy Miklós kormányzóról is jutott belőlük. Jó sokáig nyitva volt az ajtaja, a korai záróra nem ott szokott kezdődni.

Akadt a személyzetben egy pultos asszony, ő mindig a padlásra járt mosolyogni. Jókedvűen egyszer látta valaki, valami temetés ürügyén.

Az Alkotmány utcában csábította a vendégeket a Pajtás, közismertebb nevén a „Hufnágel". Rengeteg főiskolai hallgató múlatta ott az idejét. Meg persze a környékbeli erők is feltűntek a falai között. Egy híres, egykori NB I-es labdarúgó üzemeltette valaha, ezért hívták „Kocsis-tanszéknek". Ha már a diákok kedvenc „presszójaként" maradt fenn az emléke.

Az egykor létezett Dr. Doktor Sándor, ma már Hungária úton a Csillag étterem számított markáns szórakozóhelynek. Legendássá váltak az úgynevezett Csillag-bálok, a '970-es évek végén, illetve a következő évtized elején. Az asztalok, a terítők, az evőeszközök, meg a tányérok nem a legújabb irányzatot követték, de akkor még árnyaltan jellemeztük az állapotokat.

A rendőrök is be-betértek, bár azért nagyon balhés egységnek sem számított, másokhoz képest. Pár igazoltatást mindig megért. Néhány közgazdász egyetemista ott hagyta a májának egy kisebb darabját, zsugorodás formájában.

Vele majdnem szemben mérték az italt a Tavaszként alig, Süket megszólítással annál gyakrabban jegyzett „becsületcsökkentőben". „Oly, de ravasz dolog ez a Tavasz!" - szólt a mondás, már éjfél körül. Süket meg azét lett, mert a zenészek botrányosan kezelték a hangszereiket.

A legutóbbi városképi átalakítás áldozatává a Szálkás vált. A régi vásárcsarnok épületében évtizedekig várták a szomjas piacra járókat, jobbára a férfiakat. A törzsvendégek között üdvözölhették a betérők „Bizsut", az öreg vagányt is, aki korábban nem a békesség jelképe volt, ha már fogyasztott pár italt. Az új csarnokkal azonban ez a színfolt eltűnt a kocsmatérképről.

Pucz Péter - Fotó: (archív) DN/Löffler Péter