Dinasztia: Hires Lászlónak már a nagyapja is személyszállító volt, és már a fia is taxizik

Bizony nem tegnap volt: 1984-ben kezdte hivatásszerűen koptatni a város aszfaltját és a gumikat a pécsi taxis, Hires László. Az azóta eltelt évtizedek alatt látott is néhány „csodát”, amit a maga közvetlen, érdekes stílusában aztán elő tudott adni. Ha egyszer elvennék a jogosítványát, talán még humoristaként sem halna éhen. 

– Már a nagyapám is személyszállító kisiparos volt – idézte fel a családi legendáriumot Hires László. – Magam teherautóval kezdtem, azt követően nyergeltem át a személykocsira. Amikor indultam, akkor még nagyobb volt a társadalmi megbecsültsége ennek a tevékenységnek.

– A jó hírnév romlásában maguk a főszereplők is ludasak?

– Mi, egyes felvilágosult kollégáimmal közösen építkezünk, miközben mások a rombolják a hivatás presztízsét. A csalókat, árdrágítókat, simliseket magunk próbáljuk meg elűzni a drosztokról. Ebben léteznek részsikereink, bár a teljes megtisztulás csupán távoli cél lehet.

– A sofőröknek örökké nettnek, fittnek kel lenniük?

 – Nem meglepő, de mi is a piacról élünk. Sokszor muszáj eltűrnünk az atrocitásokat. Hozzám is már ült be olyan utas, aki megpróbálkozott a szotyolázással. Ilyenkor azért kulturáltan, de rendre szoktam utasítani a renitenseket. A napraforgó rágcsálását talán inkább a messzi mama konyhájában kéne erőltetni, nem az autóban. Ennek ellenére, mi nem kereshetünk kibúvókat a megjelenésünkkel, modorunkkal kapcsolatban.

– Ilyenen már nem is szoktam fennakadni. Persze, legszívesebben beszólnék az olyan utazónak, aki 1500 forintot úgy kapar össze, de megtanultam nyelni az évek során. Engem a szabályok, etikai kódexek addig érintenek, amíg azoknak képes vagyok megfelelni. A városban szerencsére nem tévedek el, a modern technika sokat segít a tájékozódásban. Teszem a dolgom, a felesleges mellékzöngéken meg nem meditálok. Más zenéket hallgatok.

– Az udvariasságot lehet tanulni, vagy arra születni kell?

– Erre határozott választ nem adhatok. A múltkor egy köztiszteletben álló balettos hölgynek kinyitottam a jármű ajtaját. Erre azt mondta, nem emlékszik, mikor volt ilyen gesztusban része utoljára. Azt feleltem neki, ez elég nagy baj. Nem neki, hanem az egész iparágnak. Néha lesüthetnénk a szemünket, mert akadnak olyan pályatársak, akik csak a lehúzásra, a haszonra hajtanak. Miattuk esetenként a tisztességesek vezekelnek.

– Aki akar, utánanézhet mit jelent a latin szó. Rám ez a Merci meg a Volga nevű autók nevének összevonásából ragadt. Mindkét típussal sokat autóztam, a másik értelmezés meg nem érdekel. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyenen aggódjak.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva