Fűrész Diána a kosárpályák után az egyetemi világban keresi az új kihívásokat

Nem merész kijelentés, hogy mióta létezik Pécsett női kosárlabdázás, a szépség alapján összeválogatott keretben helye lenne Fűrész Diánának. De ennél azért többet is érdemes tudni a pályafutását már befejezett válogatott irányítóról. Egyetemi adjunktus, a disszertációját sportgazdaságtan területéről írta meg. A döntéseit rendre jól meghozó hölgy úgy gondolta, ha a sport számára az elitben véget ért, kezdődnie kell egy másik életpályának is. Ami legalább annyi sikert hozhat számára, mint a gyűrűk alatti világ.

- Mindenki nem találhatja meg a számítását a kosárpályák közelében akkor, ha a neki kimért időt eltöltötte a parkettán - vont mérleget dr. Fűrész Diána. - Ez rövid távon okozhat gondokat az élsportolóknak, akik túlzás nélkül állíthatjuk, egy burokban élik a hétköznapjaikat. Felkészülések, edzőtáborok, meccsek, utazások, válogatott tornák folyamatosan váltják egymást. Mindebből nem könnyű kiszakadni. De ha valaki tervszerűen vág bele a civil jövőjének építésébe, hosszabb távon sokkal jobban járhat, mint aki már-már görcsösen ragaszkodik a korábban megismert életformához.

- Örökké célokat tűzött ki önmaga elé, vagy csak alakultak a lehetőségei?

- Elég pontosan ki szoktam magamnak jelölni azt az utat, amit bejárok. Úgy mindig tudhatom, a menetelés melyik szakaszában vagyok. Kecskeméten alig múltam 14 éves, amikor már az NB I-ben kaptam szerepet. Az olimpiai bronzérmes Szumnyikova komoly feladatnak tűnt ellenfélként, a BSE-vel szembeni elődöntőben. Hamar kiderült, akadt érzékem a kosárlabdához, bár az akkori csapatom anyagi okokból nem folytathatta a játékot. Nekem mennem kellett, megfordultam sok hazai élcsapatban. Megtanultam beilleszkedni, mindenhol ellestem fontosságokat.

- Akikről kiderült, hogy egyetlen irányzat helyett többen is rátermettek, azok számítanak különleges embereknek?

- Inkább szorgalmasabbak, céltudatosabbak, mint mások. Jobban képesek beosztani az idejüket, nagyobb terhelést bírnak elviselni. Számomra a kosárlabdázás mellett a tanulás is magától értetődőnek tűnt. Szerencsésnek vallom magam, mivel a szüleim mindenben támogattak.

- Most, amikor már a másik térfélen „játszik", számonkérések idején eszébe szokott jutni, milyen volt megküzdeni a jegyekért?

- Nem lehet elfelejteni a drukk érzését. De nálam az mindig csak addig tartott, meg nem kezdődött a vizsga. Illetve, amíg a játékvezetők feldobták a labdát. Minden hallgatónak igyekszem segíteni az egyetemen, de nem elvtelenül. Egyik tárgyam, amit oktatok, az a statisztika. Ami valóban nehéz ügynek számít, meg lehet belőle bukni. A diákok között akadnak olyanok, akiket a sportpályákról ismerek, de azért felmentést még nem kaphatnak.
- Szokott olyat érezni, hogy a nap 24 órája nem elég mindenre?

- Sajnos rendszeresen kerülök ilyen helyzetbe. A férjem, meg a gyermekem joggal várja el a törődést. Ezért aztán, ha a helyzet úgy hozza, késő éjszaka is szoktam dolgozni. A munkám, meg a számítógépes világ mindezt lehetővé teszi. Henyélni nem szeretek. Ritkán egy kis lustálkodás belefér az életembe, ám aztán azt szoktam észrevenni, hogy éppen előre gondolkodom, a holnapról. Hiszen most már nem a következő támadási variációt kell felmérnem, hanem az egyetemi karrierem folytatáson töröm a fejemet. Egy fejezet már végleg lezárult, de a másikban még számtalan kihívás vár rám. Hála az égnek, ez a hivatás sokkal tovább űzhető, mint az élsport, igaz, abból is jutott számomra két évtized.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva