Hajléktalanok lakták be a Lánc utcai, elhagyatott szellemház környékét

Utcaszínház. Igen, ilyen is van a baranyai vármegyeszékhelyen! A jegy olcsó, pontosabban ingyen van. A repertoár szerény, egy dráma megy folyamatosan. A szinte elátkozott Lánc utca biztosítja a színpadot, ami nem forog. Csak a napok, napszakok váltják egymást. Most éppen a nyári változat, a könnyedebb előadás van műsoron. A fagyás veszélye senkit sem fenyeget a csillagos ég alatt. A függöny viszont egyszer sem gördül le, mert nincs is olyan. Csak egy ablak a világra, ahol a megoldás soha sem lehet benne a végszóban. 

A Lánc utca lassan többet szerepel a híradásokban, mint Jakováli Hasszán dzsámija, a minarettel együtt. Pedig az utóbbi Pécs egyik nagyon is ismert jelképe.

A valaha létezett fiatal házasok garzonháza azonban a lepergett évtizedekben szinte mindenen átesett, csupán a rendezett környezet szimbólumát nem mutatta.

Legutóbb, hosszú-hosszú huzavona után, az önkormányzat az illegális, jogcím nélküli lakásfoglalókat elköltöztette a környékről.

Azonban ezek szerint akadtak olyanok is, akiknek a cókmókja nem fért fel egyetlen teherkocsi platójára sem. A díszlet tehát adott, a szereplőválogatásnak azonban nyertesei nincsenek, kizárólag vesztesekről lehet beszámolni.

- Igen, itt töltjük a napjaink egy jelentős részét - árulta el egy korosabbnak tűnő hajléktalan. Bár itt az évek megítélése erős hazárdjáték, mert a flaszteren töltött szezonok komolyabb nyomot szoktak hagyni az arcokon, mint a pihe-puha ágyikó vánkosa, egy szobában. - Itt inkább lehetünk a magunk urai, mint a város által biztosított szálláshelyeken. Ott jellemzőek a veszekedések, meg a lopások is.

Ehhez a rövid monológhoz a képzeletbeli kellékes két mankót is odakészített a pad kövezete mellé. Mert a nyomor, a baj csak ritkán jár egyedül, nem szeretik a magányt. A szegénység meg a betegségek, sérülések édestestvérek. De legalább pár feltornyozott párna is akad. Olyan, mint faluhelyen, a tisztaszobában lenni szokott. Csak a falak, a padló, meg a tető maradt el valahol.

- Szoktunk iszogatni - vallotta be a tagadhatatlan tényt egy éppen cigit sodró hobó. - Természetesen kannásat szerzünk, mert szőlőérzékenységben szenvedünk. Szóval,a kesernyés humor még nem veszett ki a lecsúszott közösségben. - Télen a hideg ellen kell a belső fűtés, ilyenkor meg azért fogyasztunk, nehogy elszokjunk tőle, mert akkor nehéz visszatérni az alkoholhoz. Jó az idő, éjszaka még kellemesebb a júliusi forróság a szabadban.

Az ülődeszkák alatt fehér zománcozott bögre vár a sorára. Előbb-utóbb mindig lehajolnak érte, beporosodni nem szokott.

- A sorsom? - kérdezte egy kócos asszony. - Ne is mondja! Egy egész könyvet meg lehetne vele tölteni. A gyerekeim kisemmiztek, a férjem elhagyott. A lejtőn megállni szinte lehetetlen. Ha innen elzavarnak, úgy odébb megyünk. Valahol viszont lennünk muszáj!

A történet végtelen. Bár a fellépők, meg a publikum azért változik, de a végkifejletet csupán a társadalom meg az önkormányzat tudná megmondani, ha már az érintettek arra képtelenek. Egyiket nehéz meglelni, mert arctalan, a másik viszont máshová váltott belépőt. Amit meg nem lát, az nem fáj neki.

Képünk illusztráció.

Pucz Péter