Így lett kerek: Danyi Judit a szakma által adományozott díjjal búcsúzik a színháztól

Egy díj annál hitelesebb, minél inkább szakmai kör adományozza. Egy szűkebb társaság tudja igazán, ki érdemli meg azt legjobban. Ez a megtiszteltetés érte Danyi Juditot, aki hétfőn délután, Budapesten vehette át a Bálint Lajos egykori dramaturgról, színházi titkárról elnevezett díjat. A kiválasztott 2009-től idén szeptemberig volt a Pécsi Nemzeti Színház munkatársa.

Az országban hasonló munkakörben tevékenykedők voksolása alapján került
reflektorfénybe. Az élmény, hogy a Bálint Lajos vándorgyűrűsök között olvashatja a nevét,hatalmas elismerés.

Bár a foglalkozási kör az, hogy művészeti titkár, de a műszaki életből kölcsönözve egy szót, akár villámhárítónak is nevezhetnénk a munkát. A teátrum felsővezetői, meg a színészek,  műszaki alkalmazottak között lévő személy nem szokott unatkozni, ráadásul a munkaidő sem ér véget 16 órakor.

- Évekig voltam úszó, mert apám is sportolt, így kétségem sem lehetett arról, milyen sors várhat rám - emlékezett vissza fiatalabb éveire Danyi Judit. - Menni kellett az uszodába, ez talán megtanított a kevés időm jó beosztására. Később ennek sok hasznát láttam!

- Milyen út vezetett a pécsi Színház térre, ahol közel majdnem másfél évtizedet töltött el?

- A nagymamám rajongott a színházért, sokszor elvitt előadásokra, de nem engedte, hogy felkészületlenül üljek be a nézőtérre. Dolgozni már Balikó Tamás hívott oda.

- A deszkákon gyakran láthatni cselszövéseket, a szerzők jóvoltából. De a háttérben is zajlani szokott az élet?

- Nyilván ugyanúgy, mint máshol is. De nekem mindig az volt az egyik feladatom, hogy
ezeket elsimítsam. Egyeztetni, telefonálni, próbákat, értekezleteket szervezni. A
lehetetlenséget is érdemes volt megpróbálni összehozni, a cél érdekében. Akár, ha pécsi színészt hívtak máshová fellépni, vagy amikor hozzánk érkezett vendégművész szerepelni.

- A modern technika, a mobiltelefon, az elektronikus levelezés ezt jelentős mértékben megoldhatja!

- De az emberi kapcsolatokat nem válthatja ki. Ahhoz pont elég szűk ez a pálya, hogy
országos összefogás nélkül ne működhessen. Nem mindegy, ki veszi fel a készüléket a másik oldalon. Fontos az évek során egymás iránt kialakult bizalom, mert az sok nehézségen képes úrrá lenni.

- Akadt olyan, aki elindította ezen az úton?

- Csaba Zitától tanultam mindent. Már súlyos beteg volt, amikor idekerültem, a kórházban jegyzeteltem, hogy mit, hogy kell csinálni, mire kell figyelni. Megtiszteltetés volt évekkel később 2018-ban átvenni a róla elnevezett Csaba Zita Hívó-díjat, melyről a társulat színművészei döntöttek.

- Mégis váltott, elhagyta a művészet templomát, más vizekre evezett?

- Új élet kezdődött a színházban. Az embernek ennyi éves korára kialakul az értékrendje, a munkához való hozzáállása, a habitusa, amin nem képes, vagy nem is szeretne változtatni. Mindig a színházért és a színészekért végeztem a dolgom a háttérből, de rájöttem, hogy saját magamért, az egészségemért is csak én tehetek. Le kellett zárnom az életem egy igen meghatározó szakaszát. Nagy változás, hogy úgy élek és járok dolgozni, mint a „normális" emberek. Az ország többi művészeti titkárának elismerése azonban nagyon jól esett a szívemnek. Felejthetetlen éveket töltöttem el velük egymás munkáját segítve, rengeteg sok szép emlékkel, megoldott feladattal, mivel csak az számított, hogy sehol ne maradjon el előadás. Azt hiszem,  ezzel méltón tudok elbúcsúzni a színháztól.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva