Íme, a legendás bárzongorista, Borisz, aki Pécsett döntötte meg a Guinness-rekordot

„Klasszikus bárzenész" - ma már szinte ismeretlen a fogalom, a foglalkozás kiment a divatból. Egyik képviselője, az orosz származású Borisz Jaksov itt él közöttünk. Neve hallatán sok pécsinek beugrik az egykori Áfium, a sajátos hangulatával, a régi polgári miliőt idéző berendezésével, a füstös félhomály a pislákoló fényekkel, a kalapos csülkös bableves, és persze Borisz, a bárzongorista.

- Miképpen sodorta Pécsre az élet?

- Turistaként jöttem Magyarországra, és itt ragadtam. Egy idő után nem is akartam már visszamenni - mesélte orosz akcentusával Borisz Jaksov, aki mára szinte tökéletesen elsajátította a nyelvünket is. - Budapesten ott volt az Orosz Kulturális Központ, bementem és megkérdeztem, nincs-e valami munka. Épp egy tűzzománc kiállítás nyílt és kellett oda egy teremőr. Volt viszont egy zongora is a teremben, és hát én mindenhol zongorázom, ha úgy adódik. Megismertem ott egy hölgyet, együtt őrködtünk. Azt mondta, ő is zongorista és hogy visz engem Pécsre. Gondoltam, ez csak egy jó vicc. Pár nap múlva hívott és mondta, jönnek értem. Így kerültem ide. Aztán ahogy ismerkedtem emberekkel, eljutottam a Pécsi Nemzeti Színházba, ahol a Pécsi Balettnél kezdtem dolgozni, mint korrepetitor. Majd felkérést kaptam, hogy a Művészeti Szakközépiskola balettos növendékeit kísérjem zongorajátékommal.

- Hogyan indult az Áfiumos karrierje?

- Én csak lementem szórakozni. Legendás zenészekkel találkoztam, köztük Gömbös Gyulával, akivel aztán együtt is zenéltem a városban több helyen. Az Áfiumban sokat mondták nekem, Borisz nem szeretnél nálunk zongorázni? Így kezdődött. Egészen a bezárásáig ott zenéltem.

- Miért éppen a zongora lett a hangszere?

- Hatéves voltam, mikor mondtam otthon, kell nekem egy pianínó, mert szeretnék zongorázni. Akkor apám lerajzolta nekem a billentyűzetét, és én csak bütyköltem a rajzokon. Aztán a nagymamám vett nekem pianínót. Azóta zongorázok.

- Milyen érzésekkel emlékszik vissza az Áfiumban eltöltött időkre?

- Szép időszak volt, amit ma már nem lehetne megismételni. Érdekes volt megélni, mert nagyon közeli volt, hogy az oroszok elmentek innen és a rendszerváltás is akkor zajlott. Mások voltak az emberek is. Zongoráztam más pécsi szórakozóhelyeken is, de a leghosszabb ideig az Áfiumban zenéltem.

- Van még esélye a bárzenélésnek a mai világban?

- Erre szerintem nemigen lesz már igény, ez ott, akkor volt jó, abban a korszakban, azon a helyen. Az élőzene ma is kell a vendéglátóhelyeken, de már más műfajokra kíváncsi a közönség. Megélni ebből akkor se lehetett, ez inkább egy hobbi, egy életmód volt. A zenélés öröméért, a közönség szeretetéért érte meg csinálni.

- Volt kedvenc dala a közönségnek? Esetleg dalra is fakadtak?

- Volt egy jóbarátom köztük, aki mindig Louis Armstrongtól a Heaven című számot kérte és énekelte is hozzá. Mások is gyakran kértek dalokat, főleg amikor kicsit többet ittak. Amit kértek, eljátszottam, ha nem tudtam, másnapra megtanultam. Gyakran körülvettek az emberek, velem próbáltak improvizálni, mulattunk nagyokat.

- Egy-két érdekes vagy vicces történetre is emlékszik?

- Igen, a kalapos babgulyásra! Nem tudtam, hogyan kell enni, akkor megmutatták nekem, így, egy mozdulattal, hogy leveszed a kalapot és eszed, hát én az egész tányérral átfordítottam. A másik történet a Guinness-rekordomhoz fűződik, itt, az Áfiumban 50 órát egyfolytában zongoráztam. Péntek déltől vasárnap délután 2-ig. Sokan jöttek drukkolni és ébren tartani. Sikerült!

Kálóczy Linda - Fotó: Dittrich Éva