Majdnem felüljáró épült a pécsi alagút helyett, de az oroszlánokat így is lespórolták róla

Élénk fantázia szükséges hozzá, de egykoron, majdnem fél évszázaddal ezelőtt úgy volt, hogy Pécsett, alagút helyett egy felüljárót építenek az egykori Vak Bottyán utca, illetve az Aradi vértanúk útja közé, ami átívelte volna a Hunyadi János utat. Mindez 1976-os történet, végül hosszú-hosszú vajúdás után született meg az alagút.

Kicsivel több, mint negyvennyolc esztendővel korábban, 1976. február 9-én az akkori Dunántúli Napló a régió tervezett hídjairól közölt egy összefoglalót. Az pedig azért érdekes, mert az egyébként nem túl szép, ám roppant hasznos közúti alagút helyett akkor még egy felüljáró szerepelt a pécsi elképzelések között.

Ami aztán lassan, de biztosan egy alagúttá mélyült, formálódott át. Sem az alakváltozás, sem a megvalósítás nem ment gyorsan. De a Kálvária-domb környékére kétségkívül jobban illett az utóbbi megoldás. Ráadásul a városfal, meg a dombtetőn lévő bástya műemlékvédelmi megóvása szintén indokolttá tette a hatalmas fordulatot.

Egykoron a közúti közlekedés egyik mai, helyi jelképe mellett torkollott a Vak Bottyán utca a Hunyadi útba. Előbbi rendkívül meredek, macskaköves utcácska volt, nedvesen úgy csúszott, mint a banánhéj. Helyi buszok nem jártak rajta, olyan azonban előfordult, hogy turistákat szállító társasgépkocsi ereszkedett le rajta. Jobbára a sofőr, meg a kocsik vesztére. Mert a farmotoros gépek hátsója olyan hosszú volt, hogy az kereszteződésben leért a bitumenre a kilógó rész. Akkor viszont szörnyű, karcos hangok jöttek elő a fémes alváznyúlványból.

A sarkon állt egy boltocska, az alapvető háztartási dolgokat, élelmiszereket lehetett ott megvenni. De benne örökké, még verőfényes nappal idején is szürkeség, rosszabb esetben sötétség honolt. Nem számított rossz hírű egységnek, de ablakot keveset vágtak rá, látni leginkább az ajtórés okán lehetett benn.

A nagy építkezést sokan követték nyomon, a városi tanács illetékesein kívül a helyi emberek hétköznapi beszédében szintén helyet követelt magának a beruházás. Mert az alagutat rendhagyó módon készítették el. Előbb elhordták a földet, majd jöhetett a zsaluzás.

Amikor a boltívet teljes hosszában kiöntötték betonból, következhetett a talaj visszaszállítása. Egy klasszikus fúrásról általában más elképzelések élnek egy hétköznapi halandó elképzelései között, de ez ilyen módon sikeredett, pécsiesen.

Az építmény 1983-től 1985-ig készült. A munkát Bányászati Aknamélyítő Vállalat szakemberei végezték el.

A tervek Dévényi Sándor, illetve Kistelegdi István nevéhez fűződtek. Az alagút teljes hossza 97 méter, 10 000 köbméter földet kellett kitermelni miatta.

Fele annyiba került, mintha a felüljáró mellett tették volna le a garast a döntéshozók. A két vége sokkal szebb is lehetne, ám takarékossági okokból, a Zsolnay-porcelánból megálmodott díszítőelemeket végül nem égették ki. Pedig még oroszlánok is „őrizték" volna a beruházás végpontjait.

Pucz Péter - Fotó: Csorba Győző Könyvtár, Helyismereti Gyűjtemény