Maradt a kaptafánál Pécs talán legidősebb aktív iparosa, Tahi Béla, akinek nem lyukas a cipője

A varrógép még halkan kattog, a cipész Tahi Béla nem kapkod, mert tudja jól, senki sem akarja elvenni a kenyerét Léteznek életre szóló döntések. Ilyen volt az is, amikor Tahi Béla a cipész mesterséget választotta. Akkoriban kissé kényszerpályára került, amikor tanulónak állt, de utólag visszagondolva nem bánta meg cselekedetét. Szívvel teszi ma is a dolgát, másképpen ezt aligha lehetne csinálni. Hetente háromszor még kinyitja Pécsett, a Nagy Jenő utcában üzemelő boltját. Van rá igény, kis pénzt is keres vele, meg addig sem zavarja élete párját otthon, a konyhában.

A város talán legidősebb aktív iparosa még bírja erővel a varrógép taposását, ami nem
árammal működik. A használt, széttaposott lábbelik a keze alatt új életre kelnek. Egy iparág eltűnőben van, csak pár koros szakmabeli harcol a múló idővel, meg a kopott bőrökkel.

A szó zordnak tetszik, te tény: Tahi Bélának volt egy „mostohaapja". Aki nem bánt vele
cudarul, ám a pályaválasztás ügyét elég hamar megoldotta. Ugyanis a gyereknek pont egy választása maradt, vagyis a cipészet. Mert az öreg is az volt a falujukban, tehát kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy valaki folytassa a hagyományokat. Több testvér közül reá esett a választás, vitának helye nem igazán maradt.

- A sellyei szakmunkásképzőbe jártam az elméleti oktatásra - emlékezett vissza a
tanulóévekre Béla bátyánk. - A gyakorlat meg otthon folyt. Ennek azért akadtak előnyei, meg hátrányai egyaránt. Mert néha bizony a mezőre mentünk szénát gyűjteni, de valakinek azt is el kellett végeznie. Családi körben viszont sokkal több szakmai tapasztalatot lehetett összeszedni, mint mondjuk a kisipari termelőszövetkezet (ktsz.) berkein belül. Végül úgy tűnik, sikerült a fontos fogásokat elsajátítanom. Önállóan tudok talpat, meg felsőrészt is készíteni, de utóbbira manapság nincsen már komoly igény. Pedig tartok még pár kaptafát. Régebben egy iparosnak olyanból létezett akár hatvan pár is, de a nagyüzemi módszerekkel feleslegessé váltak.

- A hasonló eszközök jellemzően két darabból álltak?

- Igen, méghozzá azért, hogy amikor egy-egy termék elkészült, akkor könnyebb legyen
kivenni belülről a formát.

- Csillog-villog a varrógépe. Új, vagy ritkán használja?

- Elsősorban becsben tartom, másodrészt meg éppen negyvenéves. Még nem volt
különösebben javítva, a tűket szoktam benne cserélni. Kézzel, egy lendítőkerékkel indul, aztán talppal lehet óvatosan tekerni. Nekem már elektromos masina felesleges, ezzel is mindent el tudok végezni.

- Manapság nem évekre készülnek a lábravalók, gyors a romlás. Mindent képes felújítani?

- Azért azt nem mondanám! Akadnak olyan kérések, amiknek képtelenség megfelelni. De könnyedén azért nem szoktam lemondani a lehetőségekről. Hétköznapiak az olyan esetek, amikor nem nagy értékről van szó, csupán valaki szeret egy szandált, Akkor igyekszem elővenni minden szakmai tapasztalatomat, a megmentés érdekében.

- A suszternek lyukas a cipője?

- Létezik egy ilyen szállóige, ám rám nem jellemző! Talán rossz reklám is lenne a régi
ügyfeleimnek, ha azt látnák, feslik a lábamról a bőr, itt-ott, amott, mindenhol.

- Meddig tervezi a folytatást?

- Ezen nem szoktam igazán gondolkodni. Talán annyit erről, hogy még rendszeresen veszek műanyagból készült talpanyagokat, meg ragasztóm is előfordul tartalékban. A cérnák sincsenek kifogyóban. Senki sem tör a helyemre, nyugodtam tehetem a dolgomat.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva