Mindenre nem lehet tudni a választ, mondja a pécsi Szilágyi László - neki mégis sikerült

Valaha, jó tíz évvel ezelőtt egy ország kapta fel a fejét, amikor egy nagy televíziós vetélkedőben egy versenyző nem tudott hibázni. Sok-sok millióval gazdagodva távozhatott a fővárosi stúdióból a pécsi Szilágyi László. Aki azt vallja ma is, nem a sok pénz volt a lényeg, hanem maga az izgalom. Azt a korszakot már régen lezárta magában, de a folyamatos tájékozódással, tudásának gyarapításával nem hagyott fel. 

- Mindent nem lehet tudni - árulta el Szilágyi László a nem túl nagy titkot. - Engem például a fizika, meg a kémia szinte tökéletesen hidegen hagy. De mondjuk, ennek a két tárgynak a története már érdekel, az vonzó világ számomra is. A komoly felfedezéseket viszont szívesen ráhagyom azokra, akik abban jártasabbak. A földrajzból sem a geológia összetételek hoznak lázba. Hanem a városok, a hegyek, a tengerek, az azokra vonatkozó lexikális adatok. Esetleg a történeti, irodalmi kapcsolatok.

- Bár ma már nem szívesen foglalkozik vele, de milyen volt ott ülni a székben, a nagy nyilvánosság előtt? Ahol jöttek a kérdések, hibázni pedig nem nagyon lehetett.

- Akad olyan ember, akit feszélyeznek a lámpák, a kamerák. Lehet, hogy nyugodt keretek között bárkinél többet tudna, ám versenyhelyzetben leblokkol. Engem az összes forduló egy egyetemi vizsgára emlékeztetett. Úgy hittem, mindenről tudok talán valamit mondani, aztán majd csak megjön a helyes gondolat. Nem a legdrágább feladvány okozta a legnagyobb gondot. Már előtte három-négy körrel majdnem pácba kerültem. Bármilyen furcsa, nem tudtam feltétlenül a helyes feleletet, de megpróbáltam kizárni a helyteleneket. Ilyen logikai úton sikerült továbblépnem.

- Hallgatva, amit előad, ismerve munkásságát, néha olyan részletekbe megy bele, ami már-már idegesítő lenne, ha nem tűnne amúgy csodálatosnak a pontossága.

- Apám könyvelőként dolgozott, amiből én sok képességet nem örököltem tőle, de egyet mindenképpen. A precizitást, hogy valamennyi dolog, az utolsó számig stimmeljen. A „fater" bolondja volt a sportnak. Olyan kimutatásokat vezetett, mint az indiai gyeplabda-válogatott tagjainak származása. Levezette, mennyi szikh származású akadt közöttük. Olyan mélységig ment bele a témába, amennyire a legfanatikusabb Delhiben élő rajongók sem. Ez nekem megtetszett, a sportban is rengeteg számot lehetett megjegyezni. Oktattam sporttörténetet a pécsi egyetemen. Az igazi rejtélyek az apróságokban bújnak meg.

- Szerették is hallgatók az előadásait. Olyan meseszerűen tudta feldolgozni a témát, ami vonzóvá tette azt sokak számára.

- Aztán mégis, szinte egyik napról a másikra szakítottam azzal a szállal. Ilyen vagyok, makacs fajta. Egyszer, a nyolcvanas évek derekán, egy rosszul sikerült PMFC-meccs úgy felbosszantott, hogy utána 27 évig nem mentem ki Újmecsekaljára. Ezért aztán a Garami József vezette sikercsapat jóformán egyetlen meccsét sem láttam. Én, a sportrajongó, aki a szaklapokban a legapróbb híreket is rendszeresen elolvastam. Az akkori döntésem nem volt éppen ésszerű, de nincs mit tenni ellene.

- A mostani dolgai kielégítik az igényeit? Nem vonzza vissza a katedra?

- Kívülről talán nem olyan izgalmas az a szervezői vonal, amiben benne vagyok. De meg lehet ebben is lelni a szépséget. Amikor hazamegyek, akkor viszont jöhet a második műszak.Ami általában az olvasást jelenti. Könyvet, újságot, számítógépes világhálót. Nem szeretnék lemaradni a nagy eseményekről. Meg a nagy összefüggések is ott vannak ám a sorok között.

Gondolta volna, hogy Ady Endre az 1900-as évek elején, Nagyváradon futballozott? Egy kis foci, pár szimbólum, számomra meg is lett a közös nevező. Mióta tudom, miszerint nagy poétánk rúgta a bőrt, még nagyobb tisztelettel tanulmányozom a verseit.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva