Néha titkos csodaszereket is bevet előadás közben a színház üzemorvosa, István Miklós

Dr. István Miklós sebész, érsebész főorvos, a Pécsi Tudományegyetem tanára. 1985-ben hozta össze a sors Nógrádi Róberttel, a színház akkori igazgatójával, akivel életre szóló barátság kötődött, így került a Pécsi Nemzeti Színházhoz. Ez a közeg nem volt egészen ismeretlen számára, hiszen egyetemista korában sokszor statisztált prózai és opera előadásokon.  

- Mióta dolgozik a Pécsi Nemzeti Színház üzemorvosaként?

- Alapvetően nem üzemorvos vagyok, az alapképzettségem a kórbonctan illetve kórszövettan. Romhányi György világhírű professzor úrnál kezdtem a pályámat a Kórbonctani Intézetben. Majd sebészetből és érsebészetből szakvizsgáztam, és a 400 Ágyas Klinika Sebészetén dolgoztam szakorvosként. Itt ismerkedtem meg Nógrádi igazgató úrral, aki később ügyelni hívott az előadásokra.

- Úgy tudom nem Pécsett született. Mi vonzotta ide?

- Szombathelyen születtem. Édesapám hematológus professzor volt, Édesanyám pszichológus, így természetes volt számomra, hogy az orvosi hivatást választom. Édesapám a munkája miatt sokat tartózkodott Budapesten, és mivel szüleim kedvelték a művészeteket, szabadidejükben gyakran jártunk színházba Pesten. Akkoriban Szombathelyen ugyanis még nem volt színház.

- Milyen egy színházi üzemorvos élete?

- Mivel főállásban a sebészeten dolgozom, illetve az egyetemen tanítok, így az üzemorvosság egy másfajta koncentráltságot, állandó készenlétet, átfogó, sokoldalú felkészültséget igényel. A színpadon, a függöny mögött és a nézőtéren ugyanis, bármelyik pillanatban történhet valami. A színház egy olyan világ, ahol a teljesítmény nem centiben vagy milligrammban mérhető. Olyan csapatmunka, ahol a jó hangulat mellett állandó a stressz, a katarzis. Az itt dolgozók mind frusztráltak egy picit, és a pszichés bajok sajnos idővel áttevődnek organikus bajokká. Sokukkal, díszletezőkkel, műszakiakkal, öltöztetőkkel, színészekkel, énekesekkel, zenészekkel nagyon jó viszonyt ápolok a mai napig, hiszen nekem mondják el minden bajukat, problémájukat. Néha talán szigorúnak tűnik a hozzáállásom, de aki ismer, az tudja, hogy csak az ő érdekükben, az egészségükért teszem mind azt, amit tennem kell.

- Milyen emlékezetes eseteket élt át?

- Hát igen, vannak ilyenek természetesen. Volt már érdekes ügy nézővel és színésszel is egyaránt. Egyszer, egy előadáson valaki furcsa, hörgő hangot adott ki a nézőtéren, s a székek alatt, összecsúszva találtunk rá az illetőre. Azonnal kihúztuk onnan. Kiderült, hogy az egyik ismerősöm, akit egyszer már újra kellett éleszteni. Pár pillanat múlva felkelt és megkérdezte, hogy mi történt vele. Imádta a színházat. Miután elmondtuk neki, vissza szeretett volna ülni a helyére, de nem engedtem, azonnal kórházba szállíttattam. Szerencsére ezt az esetet is túlélte. Aztán volt, hogy egy vendégkoreográfus hölgy kislánya esett bele a sötét zenekari árokba, egy színpadi balettpróba szünetében. Az anyuka szinte önkívületi állapotban szorongatta a balesetet szenvedett gyermeket. Alig tudtam lecsillapítani, meggyőzni, hogy engedjen oda, hogy meg tudjam vizsgálni. Sajnos a combját vágta el egy szék elég csúnyán. Villámgyorsan kellett ellátnom, hogy aztán mentővel kórházba szállíthassák. Vagy előadás közben egy kiálló szögbe tenyerelt az egyik főszereplő, de miközben nem volt jelenete, gyorsan elláttam és folytatta az előadást. A nézők csak azt vehették észre, hogy kötés van a kezén. Gyakran az is előfordult, hogy operett, vagy opera előadások előtt, vagy közben „elment" az énekes hangja. Hát ilyenkor mit lehet tenni? Hál istennek, vagy a tudománynak, vannak még titkos csodaszerek.

Pauska Petra - Fotó: Dittrich Éva