Nyomot hagyna a jövőnek Balázs József, az ország egyik legnépszerűbb lovas szakembere

Eredetileg könyvkötőnek tanult, mára viszont az ország egyik legismertebb lovas legendájává nőtte ki magát a pécsi Balázs József, akit ismeretségi körében mindenki csak Bazsinak szólít. A napokban ünnepelte 71.-ik születésnapját, de mint elárulta, máig nem döntötte el igazán, mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Lapunknak többek között a lovas szakmáról, valamint arról mesélt, mi is a legfontosabb dolga egy alkotónak: nyomot hagyni a jelenről a jövőnek.  

-Két fajta alkotó ember létezik. Az egyik megtanul egy technikát vagy egy mesterséget, ami egész életében kielégíti. A másikban viszont szüntelenül munkál egyfajta közlésvágy, amihez keresi az eszközöket - vágott a közepébe Balázs József.

Párhuzamosan nagyon sok vonalon futott az életútja. Elmondása szerint általános iskolás korában jócskán lusta gyermek volt, de tanárai nem hagyták odaveszni. Ők motiválták, hogy közelebb kerüljön az irodalomhoz, a versekhez. Ennek az eredménye, hogy később lovas versenyeken bemondóként is debütált.

Kamaszkorában egy komoly betegségen is túlesett, féléven keresztül járt kivizsgálásokra, végül a bal mellékveséjét is el kellett távolítani. Betegsége után egyre többet járt le a közeli lovardába rajzolni, ahol kapcsolatba került a lovakkal és lovas oktatókkal. A lovak iránti rajongása részben otthonról jött, édesapja lovagolt, akinek unokatestvére pedig neves fogathajtó volt.

- Nagyon nagy szerencsém volt, hiszen az akkori tanárok nem csak szakmailag voltak topon, de erkölcsileg és emberileg is példát adtak. Egyikük által kedveltem meg akkoriban a komolyzenét is. Nem mellesleg ott festett akkoriban az ország legjobb lovas festője, Korda Béla, akitől szintén sokat tanulhattam.

Idővel a lovardában elkezdtek rábízni lovakkal kapcsolatos feladatokat. Mikor észrevették, hogy van hozzá érzéke, tanítgatták. - Mivel egy súlyos műtéten voltam túl, valamint túl sok tapasztalatom sem volt, maga a lovaglás nem igazán jöhetett szóba - részletezi.

Kezdőket tanított, lovasokat és lovakat is egyaránt futószáron. Ezzel párhuzamosan ment a rajzolás és a festés. Járt Lantos Ferenc illetve Haraszti Pál festőművész rajzszakkörébe is.

Mikor nagyon magányos lett, elkezdett írni.

- Néha az ember jókora pofonokat kap az élettől. 2004 őszén kiderült, hogy a testvérem rákos. Betegségét későn diagnosztizálták. Ekkor tudtam, hogy egyszerre két embert fogok elveszíteni, mivel édesanyám ezt nem fogja túlélni.

Az írás nyújtott számára mentőövet. Ez a vonulat is tovább gördült, mivel két saját verses kötetet adott ki. Mostanában a Literatúra magazinban és antológiákban is jelentek meg alkotásai. 

Elmondása szerint egy szó jellemzi leginkább, a tevékenységét, a habitusát. Ez a szó a "korszerűtlenül" - megőrizni, védeni saját és környezetünk értékeit.

Mikor a bíráskodásról kérdezem, szerényen csak ennyit fűz hozzá: nagyon felkészültnek kell lenni ezen a pályán, mert onnantól kezdve, hogy a lovas végrehajtja a feladatot, értékelni kell, nem lehet ismétlést kérni. Emellett egy roppant hálátlan dolog, hiszen megelégedni csak az fog, aki megnyeri a versenyt. A szubjektivitást csak úgy lehet háttérbe szorítani, ha a szakmaiságot toljuk előre. A fiatal generációt szeretem bírálni, mivel ott még szükség van arra az információra, ami a továbblépéshez kell.

- Azt vallom, jelet hagyni a jelenről a jövőnek s ehhez kell eszközt találni. Ezért rajzoltam és most ezért írok. Az életben pedig az ingyen kegyelem a legfontosabb a számomra. Ez azt jelenti, hogy az ember tudjon úgy adni, hogy cserébe nem vár el semmit. Nem a haszon a lényeg, hanem hogy minden alkotással, amit létrehozok, egy darabot meg tudjak mutatni saját magamból,amivel talán az olvasó is gazdagodik, és magára ismer. Számomra ez a meghatározó. Legyen jelen az igényesség mindenben, így a lóval való munkában s minden másban is.

Kálóczy Eszter - Fotó: Dittrich Éva