Nyugdíjba készül a kertvárosi halkereskedő, László Béla, végleg becsukja a boltot

A halak egy része hamarosan fellélegezhet. Májusban ugyanis nyugdíjba vonul László Béla, más néven a „Halas" Béla, a kertvárosi, közismert, népszerű halkereskedő. Az uszonyosoknak ez ugyan végeleges menekülést aligha jelenthet a vevők elől, de az iparág egyik markáns pécsi arca hiányozni fog a kínálati oldalon. Ám az idő elérkezett, a halbontás mestere leteszi a kését. Megpihenni persze nem fog, mert várja a gyódi telke, ahol rengeteg a tennivalója. 

Sokáig műszaki eladóként tette a dolgát László Béla. De a rendszerváltás idején eljött a pillanat, amikor egy belvárosi boltban inkább csak egymást nézték a kereskedők, mint a betérőket. Ekkor úgy érezte, váltania kell. Bérelt egy tavat Óbányán, ahol horgászni lehetett. Ám, mivel nem rajong a pecázásért, hát szerette volna inkább a hasznot kifogni. Csakhogy, mivel sok volt a lopás, hamarosan be is fejezte a dolgot.

- Úgy gondoltam, jobb, ha szervezett keretek között árulom a halakat, mintha mások tennék azt helyettem, az én káromra - tekintett vissza a kezdetekre az örökké vidám árus. - Akkoriban alig kérte valaki tisztítva a halat, ezerből, ha egy. Ma ez fordítva van, élve, a medencéből kiemelve senki sem kívánja elvinni a portékát.

- Legalább sok munkája akadt.

- Azt szokták mondani, 100 mázsa halászlének való tesz ki egy vagonnyit. Ha ez így van, akkor az én vonatomnak nem lehet látni a végét. Amennyit én megpucoltam, abból egy egész nagyváros lakmározhatna.

- Gyorsan járt a keze?

- Micsoda kérdés?! Lemértük, egy 1,5 kilogrammos tükörponty esetében a csúcsom 1 perc 10 másodperc. Amikor nagy volt a kereslet, mozogni kellett.

- Legalább szereti is a tányérján a halféléket, saját receptje alapján?

- Hogyne, fogyasztok belőle rendesen. De a konyhában nem mozgok otthonosan. Az asszony süt-főz, én meg eszem. Így osztjuk meg a feladatokat, egymás között.

- Nem fog hiányozni a munka, a vevőkkel folytatott dumaparti?

- Amennyit én fáztam a piacon, vízben nyúlkáltam, az több embernek is sok lett volna. Ennek hamarosan vége. Élő állat mellett sok szabadidőm nem akadt, állandóan figyelni kellett a vízforgatóra, mert az nem állhatott le, akkor valódi halpusztulás következett volna be a medencében. Májustól vár a telek, ott sem fogok unatkozni.

- Félre hát a szakmával. De életének még legalább két érdekes színfoltja akadt, az évtizedek során.

- Szerettem volna egyszer világcsúcsot dönteni, labdás dekázásban. A maratoni távot akartam teljesíteni, ami 42 195 méter, de 35,5 kilométernél leesett a bőrgolyó. Begörcsölt az egyik combizmom. A technikám nem hagyott cserben a PVSK Verseny utcai salakján, de az erőnlétem kevés volt a rekordhoz. Akkor még szomorkodni sem tudtam, annyira elfáradtam.

- A hangszálai ellenben remekül bírták az erőltetéseket.

- Amikor a pécsi női kosárlabdázás a csúcson volt, akkor - főleg idegenben - „előkiabáló" voltam a Pécsi VSK-nál. Abban az időszakban a pécsi focin nem volt mit nézni, így keveredtem a sportcsarnokok környékére. Rám tartozott a hangulat fokozása, ha a csapat lankadni látszott. Ami ritkán fordult elő, ennek ellenére, szükség volt egy „biztonsági emberre", aki időben jelzett, még a baj előtt. Ehhez komoly hangerőre volt szükség, hogy a többieket magammal húzzam. Abban az érában nem Magyarországon, de Európában sem volt vetélytársunk a lelátón. Igaz, az együttes is szinte verhetetlennek tűnt, de jobbnak tűnt ezt éreztetni a vetélytársakkal is. Rengeteg élményt köszönhetek annak az időszaknak, amikor a lányokat követhettem, itthon, meg külföldön is.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva