Pécsett is "falusi" maradt Burján István muzeológus, aki gyakran jár otthonról haza a Drávaszögbe

Szerencsés csillagzat alatt született Burján István főmuzeológus, a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának vezetője. Élete sorsfordulóit sikerrel vette, 35 éves volt, amikor 1993-ban családjával Pécsre érkeztek, a déli háború elől menekülve,barátaikat, rokonaikat otthagyva, menedékre leltek a befogadó városban. 

Pécsre költözésük óta kétlaki életet él Burján István,felesége szülei Laskón laknak, ezért hétvégenként Horvátországban, a munkanapokat Pécsett töltik.

Ma is falusinak vallja magát, mert ahol nevelkedett, Vörösmarton, az a szokás, hogy beszélgetnek, bút-örömöt megosztanak egymással.

Ott jártunkkor zsibongott a sok gyerek a Néprajzi Múzeumban, a húsvéti tojásfestés mellé látnivalókat, népszokásokat, ismereteket is kapnak kedves, humorral jócskán fűszerezett formában. A kezükbe adott írott-rajzolt hímes tojások mintái beszélnek: mert kevés, ha azt hallják, kakastaréjos tojás, de ha megtudják, hogy ezt olyannak adta a leány, akinek elfogadta szerelmét, azonnal felélénkülnek, rájönnek, hogy ez különleges. De ugyanígy hagyománya van a magyaregregyi karikának és a hosszúhetényi patkós kalácsnak is.

Egymásnak adják a kilincset a pécsi iskolások ilyenkor, a muzeológusok pedig élvezettel hallgatják tőlük az új keletű, sokszor ámulatba ejtően pajzán locsolóverseket.

A XXI. század múzeuma már arra épít, hogy ne egy csöndes kiállítóteremben sétáljunk magányosan,hanem különböző hatások érjenek bennünket.

- Honnan jött a néprajz, a népi kultúra iránti érdeklődés?

- Nekem ez természetes volt, Vörösmarton, falun születtem, ott nevelkedtem a Drávaszög egyik legnagyobb magyar közösségében, amíg a nagy háborúban világgá nem futott a fele nép. A nagymamámmal misére jártam, húsvétkor elmentem a Passióra, ott voltam az aratók között, a borászatnál, kapáltam is, permeteztem. Mindent tőlük tanultam el - idézi a gyerekkort Burján István, szép 'ö' betűkkel tarkított vörösmarti tájszólásában.

– Mennyire érezték magukat magyarnak ott, Horvátországban?
– Minden határon túlinak ez a nagy kérdés. Úgy voltunk magyarok, hogy tettünk érte. Furcsán is néztünk mindig az itthoniakat, csodálkoztunk, hogy lehet, hogy ők nem büszkék arra, hogy magyarok. Mi azok voltunk, pedig nem volt egyszerű ott magyarnak lenni. Falun magyar iskolába jártunk, aztán jött a pélmonostori gimnázium. Az első magyar nyelvű intézmény, mely akkor alakult, majdnem a végzésemkor velem is zárult, mert nem voltak szakképzett tanárok. Szerencsénkre a tanárnőnk Budapestről jött, a Horvátországi Magyarok Szövetsége segítette őt ebben, és ő vállalta, hogy lejön az akkori 12 fős magyar gimnáziumba. A szövetség ösztöndíjával kerültem föl Budapestre. Egy horvátországi magyar falusi gyerek mire megy a fővárosban? Annyi volt a közös, hogy ott is van Duna, meg nálunk is. Ami támaszt, erőt adott, két tanárom volt az egyetemen, akik drávaszögi kötődésűek, így földiek voltunk. Három szakosként kezdtem: régészet, művészettörténet és néprajz, a művészettörténetet leadtam, mert soknak tűnt, most már kicsit bánom, több lennék, ha megtartottam volna, bár a régészet és a néprajz közelebb vannak egymáshoz.

– Közvetlenül a háború után levitt egy társaságot, bejártuk a lövedékek szaggatta falvakat, akkor még mindenütt ott ült a dermedt csönd a kopácsi réten, a hegyaljai falvak néptelen utcáin és a végén Vukovár az iszonyat maga. Mindannyian kaptunk akkor egy hátborzongatóan életszerű képet, mintha személyesen is átéltük volna az ott történteket.
– Harmincöt évesen váltottam országot, elölről kezdtem mindent, ismét be kellett illeszkednem, ezeket az utazásokat azért vállaltam, mert erősödtem tőlük. Gyakran járok vissza, mert szeretném megmutatni azt, amit a szakképzett idegenvezető nem ismerhet, hiszen nem ott nőtt föl. Mi Baranyában nem vagyunk mind rokonok, de mindenkiről tudunk mindent, el szerettem volna mondani, amit megtapasztaltam a születésemtől addig a napig. Pécs befogadott bennünket, ez is meg volt írva a nagykönyvben, segítettek az égi hatalmak. Egyetemista koromban Pécsett voltam
gyakorlaton, mert Andrásfalvy Bertalan professzornál tanultam, ő tanácsolta, hogy jöjjek ide és segített is ebben, de több itteni kollégát ismertem a későbbi konferenciákról is, volt tehát egy pécsi alapom. Mikor eldőlt, hogy megyünk, olyan úti célt választottunk, mely a legközelebb volt az otthonunkhoz, ez sikerült is, a 100 kilométer ideális, ezért megyünk gyakran. Jókat derülünk, ha a határon kérdezik, hova megyünk. Haza, válaszoljuk, majd a honnan jönnek kérdésre adott otthonról válasz után kis zavar támad – nevet jó nagyot István.

– Pécs hamar befogadta az érkezőket, ehhez hozzájárult nyitott kedvessége is, így született vagy megtanulta élete során?
– Biztos van valami a született adottságokban is, de én mindent, ami az emberek közötti megértésről szólt, a faluban tanultam. Sokat jártam a nagymamámmal, mindig csodáltam, ő mindenkivel tudott beszélgetni, akit egyáltalán nem ismert, azzal is. Mikor átjöttünk Pécsre, a református parókia fogadott be bennünket a Szabadság utcában. Kaptunk egy kis szobát, örökre hálásak leszünk érte, hiszen hetekig ott lakhattunk, amíg az első albérletünket megszereztük. Hatalmas ebédlőben étkeztünk, ahol a misék után vendégül látták a hívőket, nekünk pedig hétköznapra jutott ekkora lehetőség. Hamar kaptam munkát a múzeumban, a feleségem az Árpád Fejedelem Gimnáziumban kezdett.

– A múzeumban, a szakmában mit tart a legnagyobb eredményének?
– A semmiből kezdtem, 20 év alatt valamit elértem, talán meg is becsülnek. Bejártam a ranglétrát, osztályvezető főmuzeológus lettem, kész a PhD-m Andrásfalvynál, Szőlő- és borkultúra témában, nálunk Vörösmarton a szőlő, a bor fontos volt. A pécsiek tudják rólam, miért vagyok itt, néha még köszönnek is – mosolyog a néprajzos szakember – sokszor zavarban is vagyok, mert ők csoporttal érkeznek és jobban emlékeznek rám, de azonnal köszönök, hiszen falusi vagyok.

Hárságyi Margit - Fotó: Dittrich Éva