Pécsi Arcok - A tizenhármas szám kísérti, Bundy bácsi mégis szerencsésnek érzi magát

A tizenhármas szám kíséri végig életét, azonban mégis szerencsésnek tartja magát Bundy János, akit a legtöbb pécsi csak Bundy bácsiként ismer. A város éjszakai életének egykor szó szoros értelemben vett megkerülhetetlen személyiségéről azonban már kevesebben tudják, hogy majd két évtizeden keresztül hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozott. Portréinterjú.

- Budapesten született - hogy alakult, hogy mégis Pécsre került?
- 1963 költöztünk ide édesapám miatt, ő ekkor az uránbányához jött dolgozni, később pedig részt vett a Pollack elődjének a megalapításában. A Bánki Donát utcai gimnáziumban kezdtem tanulni, később a Széchenyiben fejeztem be. Itt Szederkényi Ervinné volt az osztályfőnököm, a Jelenkor folyóirat főszerkesztőjének felesége, így nálunk az osztályfőnöki órák nem a fegyelmezésről szóltak, hanem eljött hozzánk Csorba Győző, Dobai Vilmos, Kézdy György, illetve Bánfi György. Bejáratosak voltunk ebbe a világba neki köszönhetően.

- Mi jött a középiskola után?
- Négyesre érettségiztem, ezzel akkoriban nem jöhetett szóba a továbbtanulás, ezért az 500-as szakmunkásképzőben az autóvillamossági szakmát kezdtem el tanulni, de előtte még letettem a segédvezetői tanfolyamot is. Évekig autószerelőként, majd oktatási előadóként dolgoztam: a térség szerelőüzemeiben, egészen Siófokig felügyeltem a vállalati szakmunkástanuló-képzést.

- Hogyan került a gyermekvédelembe?
- 1978 januárjában jelentkeztem a Szántó Kovács János utcai bentlakásos ifjúsági intézetbe. Ott 14-16 éves fiataloktól egészen huszonéves utógondozottakig mindenkivel foglakoztunk. Nehezen nevelhető, antiszociális gyerekekkel - ez volt a korabeli megnevezésük. Tökölről, Aszódról érkezett fiatalok voltak. Letöltött vagy felfüggesztett büntetés vagy próbára bocsátás után érkeztek hozzánk. Visszagondolva, e fiatalok lehetőségei sajnos messze elmaradtak az én családi körülményeimtől, hiszen szeretetben, gondoskodásban, szüleimtől és nevelőapámtól rengeteg értéket kaptam.

- Nem lehetett egyszerű feladat.
- Nem volt gond, megvoltak az eszközeink. Ugyanis volt munka-, illetve továbbtanulási lehetőség, amely alatt leginkább egy betanított képzettség megszerzésére gondolok. Legtöbb esetben bűnöző családok gyerekei kerültek ide, de nagy számban voltak közülük olyanok, akik rossz helyre születtek, vagy egyszerűen csak szegények voltak. A gyerekeknek a rendszer egy kitörési lehetőség volt, ha nagykorúvá váltak, átmehettek a munkásszállóra. Milyen jó lenne, ha a nagy cégeknek ma is lennének ilyen szállóik! De voltak olyan lehetőségek is akkor, mint a hosszú lejáratú hitel, a vállalati munkáltatói kölcsön, lakáscsere. Nem vagyok biztos benne, hogy az a fajta teljes foglalkoztatás, ami akkor volt, annyira gazdaságtalan lenne, mint ami most zajlik, és amibe egy nemzet rokkan bele.

- Hogy került bele az éjszakai életbe?
- Sok változás mellett egyre kevesebb lehetőség és eszköz volt a gyermekvédelemben, de ekkor már dolgozgattam az éjszakában is, főleg egyetemi bulikon és az ANK-s diszkókban. Aztán a rendszerváltást követően egy szakember, egyébként a tananyag egyetemi oktató szerzője, azt javasolta, hogy végezzek el egy személy- és vagyonőri tanfolyamot.

- Mely szórakozóhelyeken dolgozott?
- Összesen tizenháromban: kezdetben az ANK-n túl a Czinderi utcai régi Gyár, régi Bázis, City, Perem Galéria, PEK és még több másik helyen is megfordultam.

- Aztán jött a legendás Hard RÁK Café.
- A hely 1993-ban indult, és itt jó tíz éven keresztül igen intenzív éjszakai életet éltem. A RÁK igazából 2006-ig ment, aztán évről évre olyannyira csökkent a forgalom, hogy csak hetente egyszer-kétszer volt nyitva.

- Mit gondol, miért alakult így?
- Az egyetemista bulik egy darabig mentek még, majd 2008-tól zajlott a RÁK haláltusája. Az egyetemi kollégiumok saját bulikat szerveztek saját büfével és személyzettel, és ahogy a válság miatt kevesebb lett a pénz, a fiatalok nem tudtak egyszerre több helyen megjelenni.

- A közönség tekintetében milyen változásokat látott?
- A RÁK egy meghatározott törzsközönséggel indult, ami aztán felhígult, később pedig a régiek kiöregedtek. A lovagias, becsületbeli konfliktusokkal tűzdelt bulik mára eltűntek, vagy legalábbis a mai fiatalok másképp élik ezt meg. Sokszor úgy találtuk, hogy e konfliktusok megoldásának esetében nem biztos, hogy az erőszak a leginkább célravezető. Annak idején, a gyermekvédelmi időszak alatt pszichopedagógiai végzettséget szereztem, és az ott tanultakat az éjszakában is tudtam kamatoztatni.

- Mit ajánlana a „mai fiataloknak", mire figyeljenek?
- Mindenképpen a család fontosságát hangsúlyozom; azt ajánlanám nekik, hogy meglévő kapcsolataikat erősítsék. Olyan emberekkel vegyük körbe magunkat, akikkel meg lehet osztani egy problémát vagy egy titkot is akár, és akikkel ez a viszony kölcsönös. Szerintem csak így tudja az ember esténként, vagy majd véglegesen lehunyni a szemét. Fontos, hogy legyen még közösség az életükben, sport, szakkör, színjátszás, kórus, bármi. Az alulról jövő, civil közösségeknek igen fontos szerepe lenne.

- Saját családja hogy élte meg, hogy sokat volt távol a munkája miatt?
- Gyermekeim édesanyja elég toleráns volt sok mindenben, időnként talán túlzottan is. Igyekeztem e munkának az előnyeit kihasználni, tehát napközben a szabadidőm miatt sok helyre eljutottam a gyerekekkel, míg édesanyjuk dolgozott. Később pedig már a felügyeletem alatt kezdtek el szórakozni.

- Ez nem egy mindennapi helyzet...
- Ha más szórakozóhelyen voltak, akkor ismerőseimen keresztül figyeltem rájuk. Azt is szerencsének gondolom, hogy amikor az éjszaki életben jelentkeztek a komolyabb problémák, addigra a gyerekeim már kinőttek ebből. Az egyik ilyen legkedvesebb élményemre visszatérve, a kislányom egy szép nagydarab emberrel érkezett arra a szórakozóhelyre, ahol dolgoztam, majd megkérdezte: „Apa bemehetünk?". Ennek már jó pár éve, azóta ettől a férfitől gyönyörű gyermekei születtek, unokáim között van iskolás, óvodás és bölcsődés korú is.

- Jelenleg már nem dolgozik. Milyen konzekvenciát szűrt le ezen évek alatt?
- Büntetlenül nem lehet az éjszakát rendszeresen nem alvással tölteni, és nekem ez évtizedeken keresztül tartott. Ma már igyekszem figyelni az egészségemre, a táplálkozásra, különösen tüdő- és szívbetegségeim miatt. Fiatal korban könnyebb vigyázni a lelkünkre és testünkre, ugyanakkor könnyelműen dohányzik, iszik és egyéb káros szenvedélyeknek hódol az emberek egy része. Az én egészségem némileg megrokkant, komoly mozgásszervi problémák jelentkeztek: összesen tizenháromszor műtöttek, részben balesetek miatt is.

- Ismét feltűnik a „szerencsétlen" 13-as szám...
- E szám máshol is kísért az életemben. Tizenhárom helyen laktam, ugyanennyi oktatási intézményben tanultam és tizenhárom nagy szerelem volt az életemben. Ugyancsak ennyi országban jártam, és magam sem hiszem el, de tizenhárom autóm volt eddig. Ezzel együtt is nagyon szerencsémnek tartom magam. Ebben az is szerepet játszott, hogy mindig jó emberekkel találkoztam, bár ezt nem mindig tudtam meghálálni nekik. Azt gondolom, hogy vannak őrző angyalaim is, hívő emberként pedig biztos vagyok benne, hogy fönn valaki vigyáz mindenkire, még akkor is, ha rosszul viselkedik, vagy nem feltétlen érdemli meg.

B. G.