Fellélegzett Colin Foster, amikor átadta a dékáni stafétát, látszik is rajta, hogy nagy nyugalom van a szívében. Nagynyárádon él, onnan jár be munkahelyére. A PTE Művészeti Karán osztálya van és a doktori iskola vezetője, így annyi év után nem kell mással foglalkoznia, mint a hivatásával, a szobrászattal. A Zsolnay Negyedben, varázslatos helyen, a függő folyosóról ablakon keresztül is megközelíthető, elegáns, nagyméretű szobájában találkozunk, ahol szemmel láthatóan szívesen jönnek-mennek a diákok is.

- Már csaknem 30 éve él Magyarországon, Londonban született, ami azért sokunk számára egy álomváros. Manchesterben végzett az egyetemen, aztán otthagyta Angliát. Mi indította a szocialista blokk felé? Hogy került pont Magyarországra, pláne Villányba?

- Szobrászként elsősorban a köztéri szobrok érdekeltek, és mivel közismert, hogy a köztéri szobroknak politikai tartalmuk van, szerettem volna megtudni, milyen a hivatalos támogatási rendszer egy kommunista országban. A nyolcvanas években kevés volt a megrendelés Angliában, mert Margaret Thatcher volt a miniszterelnök, ő egy lufit épített, majdnem az egész országot tönkre téve, a kultúra nem érdekelte. Természetesen nagyon elvétve és hamisan szóltak a magyar művészekről Angliában. Egyedül a British Council csereprogramja adott lehetőséget számunkra a valós ismerkedésre. A Szovjetunióba akartam menni, de ők nem adtak vízumot, ezért jöttem Magyarországra, ahol kiváló programmal vártak, mindenkivel találkozhattam, mindent megmutattak.

- Mi volt az államilag támogatott művészekről a véleménye?
- Akadtak közöttük nagyon jók is, ilyen volt Varga Imre, Pécsett a Kodály-szobor fűződik a nevéhez. Nagyon sok művésszel ismerkedtem meg, mert akárhova mentem hivatalosan, mindig bejött még valaki, és már vitt is a saját műtermébe. Előzetesen már hallottam a pécsi iskoláról, tudtam ki az a Samu Géza. Akkor találkoztam Bocz Gyulával, Gellér Brunóval itt Pécsett. Tetszett a villányi szoborpark is. Hazamentem, s egy év alatt megszületett bennem, mit szeretnék a szoborparkba készíteni, ezért visszajöttem '85-ben. A nagyharsányi domboldalban töltöttem az egész nyarat. Akkor kért fel Komor István (a Villányi Alkotótelepek igazgatója volt), legyek itt művészeti vezető. Először viccnek tűnt ez az ajánlat, ahhoz a feltételhez kötöttem: maradok, ha megcsinálhatom a nagy tájrendezési projektemet, amelyet Angliában nem tudtam idő és pénz hiánya miatt, ő pedig belement. Így maradtam.

- Jött a szerelem is.
- Igen, családot alapítottam, házat vettem Palkonyán. Nagyon jó művészeket hívtam meg a világból, így elindult a nemzetközi karrierem is, mert ők ajánlottak a nemzetközi szimpóziumokba. Londonban lakásom, műtermem volt, mégis itt, a „világ végén", egy kis faluban tudtam számos vezető művésszel dolgozni, akik elismertnek számítottak mindenütt. Népszerűnek bizonyult a szoborpark, egymásnak adták a hírt, mert vonzó volt számukra a táj, az időjárás, és segített a kiváló vörös bor is. A rendszerváltás idején sajnos hagyományos értelemben megszűnt az alkotó munka a szoborparkban, rövid ideig még Bencsik István és tanítványai jártak le dolgozni, mert az egyetem támogatta őket, de nem sokáig.

- Hogy fordult meg a fejében, hogy tanítson?
- Bencsik István hívott minket Pál Zoltánnal oktatni. Hiányoztak akkor a fiatal tanárok. Ő ránk gondolt, de ehhez le kellett doktorálni. Elképzelni nem tudtam, miért kéne nekem doktorálni, az angol diplomámmal a világon bárhol tudtam tanítani, egyedül itt, Pécsett nem. Előtte is sokszor hívtak tanítani, de nem mentem. Itt azonban tetszett az a rendszer, amelyben dolgoztak, sehol sem találkoztam ilyennel Nyugat-Európában. A műtermi munkában a mester és hallgató öt évig nagyon közeli kapcsolatban vannak. Úgy gondolom, ez a legeredményesebb művészetoktatási megoldás. Eleinte délutánonként volt egy kurzusom, követ faragtunk a hallgatókkal.

- Hamar eljutott odáig, hogy óraadóból tanár lett, majd hamarosan dékán. Különös volt számomra: hogyan lesz egy művészből dékán? Igaz, a művészeti kar is ritkaság az országban.
- 2000-ben elváltam, új életet kellett kezdenem, akkor vettek fel, tehát éppen jókor. Egyszer csak lemondott a dékánságról dr. Aknai Tamás, s az akkori rektor felkért engem.

- Miközben tanított is már, dolgozott szobrászként és rengeteget utazott, díjakat kapott, bárhol megfordult, külföldi egyetemeken is oktatott. Milyen élménye határozta meg leginkább azokat az éveket?
- Fontos év volt '89, Afrikában, Franciaországban, Németországban, Japánban dolgoztam, közben hazajártam Pécsre. Felmerült, hogy jó lenne így utazgatva tölteni az életet, de szükségem van a saját műtermemben eltöltött időre, hogy töltekezni tudjak. Ilyenkor születnek a gondolataim és az ötleteim. A '90-es években kevés művésztelepre mentem, helyette sokat dolgoztam Skandináviában, téli fesztiválokon jég- és tűzszobrokat készítettünk. Lappföldön fából készült szobrokat égettünk el a finn barátaimmal. Ezek teljesen más élmények voltak, felfrissítettek, mivel a kőszobrokkal - melyek készülhetnek gyakran évekig is - ellentétben ezek csak pár napos akciók voltak.

- Van a munkáinak valamilyen vezérfonala? Ha egy köztérre rendelnek szobrot, akkor nyilvánvalóan a környezet is elindít gondolatokat, de van-e olyan visszatérő elem a munkáiban, amely mindig megfogja a kezét?
- Ez folyton változik. A tárgy és a környezet kapcsolata a legfontosabb számomra, az foglalkoztat, hogy lehet felébreszteni egy tárggyal a környezetet. Az első absztrakt, nagyon leegyszerűsített figurák után az utóbbi 10 évben már a Nap mozgása érdekel, a fény és árnyék játékok.

 

- Dékánként nagy érdeme volt, hogy szorgalmazta az összes művészeti szak együttes szerepeltetését.
- A Művészeti Karon nehéz volt

a sok művészeti ágat integrálni. Sok harcom volt a konkurens egyetemekkel. Mi vagyunk az egyetlen vidéki egyetem, ahol doktori szinten van képzés ennyi művészeti ágban. Ebben Pécs volt az első, Budapest is utánunk jött csak. Segített, hogy tagja voltam a Magyar Akkreditációs Bizottságnak, mert különben biztos nem tudtuk volna átvinni elképzeléseinket.

- Harcos embernek tartja magát?
- Aki ezt végigviszi, az harcos.

- Később lemondott a dékánságról?
- Nem, dehogy. Kétszer lehet valaki dékán, háromszor már nem. Ez a törvény.

- Mit szól az új dékánhoz, dr. Lakner Tamáshoz?
- Még rövid ideje dolgozik, és sok időt tölt külföldön. Kicsit aggódtam, mivel ő egy elismert karnagy, de soha egyetemen belül nem volt szerepe, vezetési tapasztalata. Féltem, mit fog kezdeni a gazdasági problémákkal, mivel csökkent az állami támogatás, de úgy látom, egyelőre megoldja a feladatokat. Természetesen nem lesz olyan látványos a vezetése, mint az enyém volt, hiszen én vezényeltem le a legnagyobb durranást, a campus váltást a kar 20 éves történetében.

- Miért maradt itt, Magyarországon? Hogy lát bennünket magyarokat?
- Nem tudom. Egész életemben nomád voltam, gyerekként is állandóan költöztünk a szüleimmel. Nem volt igazán olyan otthonom, ahova folyton visszatérhettem volna, a műtermem számított, ahol az volt, ott éreztem magam otthon. S ez lehet bárhol a világon. Szerencsés vagyok, hogy annyifelé hívtak. Megszerettem Magyarországot, ahol sok jó embert ismerek, de sajnos rengeteg olyannal is találkoztam, aki szeret hátulról betartani. Ez Angliában nem így van, mi inkább szemtől szembe mondjuk meg egymásnak, amit gondolunk. A magyarok kiválóak a panaszkodásban, szidásban, a sikert nehezen viselik. Az átlagember nehezen boldogul. Ennek jó része gazdasági kérdés, sokan alig tudják fenntartani magukat is, nemhogy a családjukat. Nincs meg az érzés, hogy tisztességesen dolgozom, nyugodtan pihenhetek, elmehetek szórakozni, mert nem telik rá.

- Könnyű az angoloknak, akik párszáz éves demokráciában élnek. Mi magyarok hol tartunk ebben a kérdésben?
- Lehet, hogy tréfás, de én 30 éve vendégnek érzem magam Magyarországon, ezért nem nyilvánítok véleményt politikai kérdésekben, melyeket viszont jól látok. Egyetemi oktatóként, dékánként alkalmazkodom a körülményekhez, mert szeretném megvalósítani elképzeléseimet. Művészként kreatív és pozitív üzeneteket fogalmazok meg.

Hárságyi Margit - Fotó: Dittrich Éva