Pécsi Arcok - Bagossy László: Titok? Talán az, hogy őszinte vagyok

Nemrég vette át a Csokonai Vitéz Mihály alkotói díjat. Sorozatunkban a pécsi színházi (és kulturális) életben megkerülhetetlen szakembert nemcsak e kitüntetés apropóján kérdeztük munkásságáról, drámapedagógai hitvallásáról és a város kulturális intézményrendszerében bekövetkezett átalakulásáról szóló álláspontjáról.

- Nem Pécsett született, de itt érettségizett, majd vidéken dolgozott, mégis visszajött Pécsre.
- Berettyóújfaluban születtem, de csak néhány évig éltünk az Alföldön, mert szüleim Baranyában kaptak munkát. A Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, s azt a négy-öt évet leszámítva, amit a mágocsi művelődési házban mint igazgató töltöttem, Pécsett élek. Véletlenül kerültem Mágocsra 18 éves koromban. Előfelvételivel vettek fel népművelés-könyvtár szakra, miután a színművészetire nem vettek fel, mint színészt. Nem vittek el katonának, de az akkori szabályok szerint a szakmában kellett dolgozni. Ott volt egy üres hely, s talán azt gondolták, hogy egy év után úgyis elmegyek, addigra találnak helyettem valaki mást.

- Nem így lett.
- Keresztülhúztam a számításokat, teljesen felforgattam a falu életét. Az összes fiatalt odaszoktattam a művelődési házba. Hatalmas kulturális nyüzsgés indult meg, aminek az lett a vége, hogy az ottani színjátszóimmal egy olyan országos fesztivál győztesei lettünk, ahol Ruszt József, Pál István, azaz az öreg bölények versenyeztek velünk. Az Élet és Irodalom azt írta vezércikkében, hogy „csoda a deszkán". Gyakorlatilag ez volt a belépőm vissza Pécsre, így kerültem a rendezvényirodába, aminek hamar a vezetője lettem. Egészen addig, amíg a rendszerváltás idején le nem mondtam az igazgatói posztról, mert szerettem volna, hogy az új rendszer is legitimáljon. Miután megtörtént, újból lemondtam, hogy csak művészeti vezető legyek, mert abban a naiv hitben éltem, hogy attól a művészetem ki fog teljesedni.

- Ez sikerült?
- Hát, nem igazán. A művészet nem attól teljesedik ki vagy korcsosul el, hogy az ember milyen beosztásban dolgozik. Hanem, hogy van-e ambíciója, mondanivalója.

- Honnan jött a színházi terület iránti vonzalom? A gimnáziumban Bécsy Tamás drámaoktatása hogyan hatott önre?
- Már gyerekkoromban megvolt ez az irány. Szüleim inspiráltak. Szerettem verset mondani. Amikor találkoztam Bécsy Tamással, az volt az igazi reveláció, hiszen az ő révén lett rátekintésem a korszerű színházi formákra, és kezdtem eltávolodni a hagyományos polgári színházi élménytől, ami az operettben manifesztálódott. Egy teljesen más világban kezdtem felépíteni a magam arculatát, és amikor a mágocsi társulattal nyertem, akkor egészen sajátos, az országban addig nem használt formákkal és tartalmakkal jelentem meg a színpadon.

- A pécsi színházi életben is markáns szerepe volt, számos teátrum létrejöttében közreműködött.
- A mágocsi tevékenységem volt a belépő Pécsre. Amikor a rendezvényirodához kerültem, akkor gyakorlatilag azt a feladatot láttuk el, mint amit most a ZSÖK. A fesztiváloktól kezdve mindenféle kulturális programokon keresztül apró-cseprő programokig, a társadalmi ünnepekig mindent mi csináltunk. Igyekeztem körülvenni magam olyan személyiségekkel, akik akkor már meghatározói voltak Pécs kulturális életének. Így került ebbe a körbe Kircsi Laci, Bükkösdi Laci, Stenczer Béla és még sokan mások. Amikor Eck Imre megbízást kapott arra, hogy hozzon létre egy nyári színházat, az első útja hozzám vezetett, hogy szálljak be és csináljuk meg ketten. A rendezvényiroda megkapta a működtetést, így lett táncközpontú a nyári színház. Később ez a táncközpontúság bizonyos értelemben visszafejlődött. Olyan szintre, hogy csak egy-két nagy műre koncentráltunk, mert a rengeteg táncdarab megosztotta a közönséget és sokszor üres nézőtér előtt mentek volna az előadások. Így vettünk fel más műfajokat is a sorba. Később létrehoztuk a Horvát Színházat, a Kisszínházat, azon belül egy egyetemi színpadot, amelynek jogutódja tulajdonképpen a mostani Janus Egyetemi Színpad. Ez így ment elég sokáig, míg el nem jutottam odáig, hogy nem igazán tudok erőteljesen foglalkozni a művészettel és lemondtam, így lettem művészeti vezető. Amikor megszűnt a Kisszínház és egy időre munkanélkülivé váltam, akkor négyórás munkát kaptam az IH-ban, ahol az volt a feladatom, hogy a régen pezsgő városi diákszínházi életet próbáljam meg újból életre kelteni. A feladathoz megtaláltam Tóth Zoltán kollegámat, aki az Apolló Kulturális Egyesület elnöke. Ő akkoriban a Kodály Gimnáziumban volt tanár. Elkezdtünk dolgozni, fesztiválokat szerveztünk, fesztiválokon indultunk. Jöttek a sikerek, amelyek nyomán jöttek az újabb és újabb felkérések és lehetőségek. Többek között a Művészeti Gimnázium - illetve akkor még szakközépiskola - szeretett volna egy drámatagozatot indítani. A kapcsolati tőke révén sikerült megvalósítani mindezt, s már ötödik éve sikeresen működik a drámatagozat. Azzal, hogy én itt a balett- és drámatagozaton tanítok, megtaláltam az életemnek erre a periódusára azt a kifejezési formát, azt a létezési formát, ami nekem most jól áll, amiben eredményes tudok lenni, amiben jól érzem magam.

- Mi a titka? Az egész országban sikerei vannak - mi a módszere lényege?
- Talán az, hogy őszinte vagyok. A diákok kezelésében a leglényegesebb kérdés az, hogy a felnőtt társadalom őszinte tudjon lenni velük. A diáklázadásokat is azért kezeli a felnőtt társadalom nehezen, mert nem elég őszinte. A felnőttek emlékezete szelektív, csak arra emlékszünk a múltból, ami szép. Pedig ugyanilyen lázadók és szélsőségesek voltunk, ugyanazokat a stikliket csináltuk, mint a mostani fiatalok - igaz, más közegben. Ha ezt őszintén feltárjuk, akkor jobban lehet kezelni őket. Nem elfojtani kell, hanem terelni. Arra kell ráébreszteni a fiatalokat, hogy lázadásaikban legyenek racionálisak, legyenek higgadtak - már amennyire egy fiatal higgadt tud maradni. Nem kell tőlük elvárni az "aggkori" bölcsességet. Hagyni kell, hogy megéljék a tévedéseiket és buktatóikat. Az ember karrierje nagy mértékben függ attól, hogy megfelelően tudja kezelni a sikereit és a kudarcait. A kudarcok rossz kezelése a pokolba vezet, a sikerek rossz értelmezése e a mennyországba, de csak rövid időre... A pokolból nagyon nehéz visszatérni, a mennyországból nagyon könnyű leesni. Meg kell találni a helyes arányokat. Az ember életének és boldogságának alapkérdése, hogy legyenek sikerei és kudarcai is. Nincsen csak sikeres ember.

- Ez a most kapott díj mit jelent önnek?
- Ez egy érdekes dramaturgiai helyzet. 18 éves koromban kaptam életem első elismerését, a Kazinczy-díjat. Amikor 64 éves lettem, megkaptam életem második díját, a Csokonai-díjat. Ami a kettő között volt, az az életem. A színházban fontos az első felütés. Hogy odafigyelj. Az utolsó leütés is fontos, hogy ne csak a ruhatárig tartson.

- Egy kis magánélet. 19 évesen már apa lett...
- A szerelem - szerencsére - nem tudatos. Ha tudatosan építkeznénk, akkor elég boldogtalan lenne az életünk. Szerelmes lettem, megszülettek a gyerekek. Nagyon nagy boldogság volt, és hallatlan élmény a gyerekeim megszületése. Az idő igazolta, hogy nem volt értelmetlen a világra jönniük. Az első házasságom zátonyra futott. Ebben nagy szerepet játszott egy másik szerelem, a mostani feleségem. (Bagossy László felesége Szíjártó Ildikó televíziós műsorvezető, riporter - a szerk.)

- Mi a véleménye a pécsi kulturális állapotokról? Mennyire érezhető a sokak által kétpólusúvá váló rendszer jótékony vagy kártékony hatása? Kulturális értelemben tényleg kiüresedett a belváros?
- Ez nyilvánvalóan érezhető. De gondoljunk arra, hogy ez a helyzet azért alakult ki, mert bizonyos megszokások rabjai vagyunk. Az élet úgy alakult, hogy korábban a belvárosba települtek a rendezvények. Már akkor is vitát kavartak, hogy szabad-e ekkora népünnepélyeket a belvárosban tartani. A közönség hozzászokott és most nem szívesen szokik át máshova. Ezekhez a „plebejus" rendezvényekhez képest a Zsolnay rendezvényei mondhatni „arisztokratikusak", a szó nemes értelmében: gyönyörű és elegáns a terület. Nem vagyunk ehhez hozzászokva. Valahogy úgy vagyunk vele, mint én ezen a kitüntetési ünnepségen: elefánt a porcelánboltban. Azon múlik az egész, hogy a ZSÖK vezetői mennyire ismerik fel és mennyire tudják megvalósítani azt, hogy oda kell szoktatni a közönséget a gyerekeken keresztül. Olyan programokat kell csinálni, amelyek odacsábítják a gyerekeket. Velük mennek a szülők is, s egy idő után már eszükbe sem jut a Széchenyi tér, s a szülők is megszokják majd. A következő generációnak pedig a világ legtermészetesebb dolga lesz odamenni. A tömegek oda mennek, ahol jó és értelmes programok várják őket. Ez függ azoktól, akik megteremtik, és azoktól is, akik használják. A tömeg naggyá tud tenni egy programot, ha olyan helyzetbe hozzuk. A város, ha valamivel jól járt, akkor a ZSKN-nel nagyon jól járt EKF-ügyben.

- Hogyan látja általában a kultúra, a művészet jelenlegi helyzetét?
- A kultúrának decentralizációra van szüksége. A kultúrát, az egyéniséget - legyen az művész vagy tudós - nem lehet központi doktrínákkal irányítani. Ebben a vonatkozásban mindenfajta centralizáció ellen vagyok. De ez magánügy. A szocializmusban átéltem ennek a centralizációnak az összes káros hatását, még akkor is, hogy engem ez annyira nem sújtott, mint amennyire a visszaemlékezések előszeretettel sugallják. Voltak persze, akiket súlyosan érintett, de sokakat nem. Nehezen viselem, amikor azt mondja valaki, hogy "be kellett lépnem a pártba". Nekem is be kellett (volna), de mégsem léptem be... És nem is tudtak bekényszeríteni - ennek ellenére igazgató voltam. A kettő nem függött össze feltétlenül abban az időben sem. Ebben a vonatkozásban a kulturális életünk szervezése nagyon rossz irányba halad. Elnyomják az egyéniségeket, a szabad alkotásnak azt a fajta tág terét, ami csak decentralizált formában érvényesülhet. Ahogy a szocializmusban, most is arrafelé megy majd a dolog, hogy azok a művészek és gondolkodók, akik nem bírják elviselni a központosítás terhét, megkeresik azokat a fórumokat, amelyek nincsenek alávetve ennek. Balog Zoltán miniszternek abban igaza van, hogy a kultúra elsősorban nem anyagi, hanem szellemi kérdés; elhatározás és akarat dolga. Az igazi kultúra minden körülmény között megtalálja azokat az utakat, amelyek a rendelkezésre állnak. Ezek az alkotók és gondolkodók ki fognak vonulni eme centrális intézmények bűvköréből és meg fogják keresni maguknak azokat a területeket, ahol hatni tudnak.

- Mivel foglalkozik szabadidejében?
- Sose volt igazi hobbim, talán csak a foci volt az. Nagyon kevesen múlt, hogy nem focista lettem, hanem színházi szakember. Szabadidőmben persze sokat vagyok a családommal, de azokkal a munkatársaimmal is, akikkel színházat csinálok. Tulajdonképpen engem a tanítás pihentet. Édesanyám nyomán: ha becsukom magam mögött a tanterem ajtaját, akkor azt csinálom, amit akarok.

H. L. B.