Pécsi Arcok - Balikó Tamás: "A megalkuvás később visszaüt"

- Hogyan került Miskolcról Baranyába?

- Édesapám evangélikus lelkész volt, Miskolcon a diósgyőri vasgyár gyülekezetének lelkészeként dolgozott, ám születésem után nyolc hónappal, 1959 tavaszán megüresedett a pécsi parókia, akkor jöttünk ide.

- A színházhoz miként került közel?

- A Nagy Lajos Gimnáziumban irodalmi színpadát egy nagyszerű magyartanárnő vezette. Másodikos koromban nagyon megtetszett egy lány, aki szerepelt néhány darabban, s én is valahogy odaólálkodtam a színpad közelébe. A tanárnő valamit meglátott bennem: végül rábeszélt, hogy induljak szavalóversenyeken, majd egy csomó darabban szerepeket is kaptam tőle. A gimnázium után a színművészeti főiskolára jelentkeztem, s sikerült is elsőre bejutnom. Igaz, előfelvételisként, így még az iskola megkezdése előtt elvittek egy évre katonának. A diploma után Pécsre kerültem, s egy régi gimnáziumi kapcsolat révén átvehettem az orvosi egyetem amatőr színjátszócsoportjának vezetését. Kicsit hályogkovácsként kezdtem el a munkát, hiszen még magam is kezdő voltam, de nagyon élveztem. Ez adott lökést ahhoz, hogy a rendezői szakot is elvégezzem a főiskolán. Később a doktorit is letettem.

- Édesapja lelkészi hivatása miatt nem érte hátrányos megkülönböztetés?

- A gyermekkorom nagyon szép volt. Fantasztikus évek voltak: négyen voltunk testvérek, nagyon nehezen éltünk, ám akkor mindenkinek nehéz volt. Nem emlékszem arra, hogy bármi bajunk lett volna apánk miatt, a Kádár-rendszer toleráns volt az olyanokkal, amilyenek mi voltunk. Bátyámat is felvették a jogi karra.

- Köztudottan nem könnyű személyiség - ez családi vonás?

- Édesapám nagyon kemény ember volt, nem volt megvásárolható, és tiszteletben is tartották. Valószínűleg genetikailag vagyok ilyen, de persze mindenkinél nagyon fontos a minta. Csak egy példa erre: amikor édesapám tüdejében találtak egy daganatot, hat bordáját átvágva egy lebennyel együtt vették azt ki. A kórházban fekve tőlem azt kérte, hogy először borotvát vigyek be neki - nem szerette volna, ha borostásan látják... Ám, mire a villanyborotvát odaadhattam volna neki másnap, addigra már megborotválkozott - felállt az ágyból és kiszedte magából csöveket. Úgy gondolom, hogy az ő generációjára, az ő korosztályára valóban mintaként lehetett tekinteni. A konfliktusokat kikerülni nem lehet, azok jönnek, s akkor már férfiasabb, ha azokat felvállalja az ember. A bujkálás, a megalkuvás később visszaüt. Persze, mindez nem azt jelenti, hogy elégedett lennék magammal, nagyon sok harcom van a saját jellememmel, esendőségeimmel.

- Tavaly, egy kőkemény nyilatkozata miatt, a Magyar Színházi Társaság is megorrolt Önre.

- Meg akartak hurcolni, de nem sikerült nekik. Akkor a Nemzeti Színház igazgatói pályázati elbírálása során olyan jogszerűtlenségek történtek, hogy kötelességük lett volna egy újabbat pályázatot közzé tenni. Ehhez ragaszkodtam, hiszen az eljárás a színházi szakma megcsúfolása volt - én azonban már biztosan nem indultam volna újra el. A bírálóbizottság ülését - elképesztő módon - húsz évre titkosították, így a döntéshozók neve, neme, pártállása vagy szakmaisága máig nem ismert. Arctalan emberek döntöttek tehát. Ezért határoztam úgy, hogy - mint egy hirdetésben - felsorolom, ki vagyok én: ötvenéves, evangélikus, adófizető, háromdiplomás, heteroszexuális, színházigazgató. Három hét eltelt a botrány kirobbanásáig, bizonyos köröknek csak ennyi idő után sikerült felfedezniük a mondataimat.

- Akkori kijelentése miatt nem érik már támadások?

- Ha nem vagyok elég kemény, erős, határozott és nem ragaszkodom az elveimhez, akkor, ha tehetik, meghurcolnak. Feketelistán vagyok, s valószínűleg nem leszek a fővárosi szakma kegyeltje. Nem fognak elárasztani díjakkal - de erre nincs is szükségem.

- Mégis, a fővárosban több lehetősége van a színésznek, rendezőnek...

- Nem így gondolom. Budapest, ahol életem felét töltöttem, s melyet otthonomnak is érzek, valamikor nagyon lüktető, gazdag, sajátos hangulatú város volt. Ma már mintha kétszer-háromszor annyi ember élne a fővárosban, így nagyon sok a tülekedő, haszonleső ember - ez így van a kulturális élet berkein belül is. Az embernek nem ad rangot az, hogy Budapesten dolgozhat, csak ismertséget hoz. Egy vidéki színházban sokkal tartalmasabb munka folyik, mint a fővárosban.

- Mennyi időt tud együtt tölteni gyermekeivel?

- Most múlt kétéves Benjamin, a lányom pedig, aki Pesten él, már tíz és fél esztendős. Próbálok minél többet velük lenni, de közben arra is vigyáznom kell, hogy ne legyen folyamatosan bűntudatom: hisz rengeteg dolgom van, nagyon sok az elvárás velem szemben. Lassan jön a nyár, igyekszem, hogy minél több időm legyen.

- A lovak szeretete honnan?

- Tízévesen kezdtem el öttusázni és az érettségiig űztem is ezt a sportot. A főiskolán sok lovas szerepet kaptam, majd a filmgyárban lovaskaszkadőrként dolgoztam, akkoriban vettem az első paripámat is. Gyermekkori álmom volt, hogy közel élhessek a lovaimhoz - ez csak néhány éve teljesült.

B. M.