Elévülhetetlen érdemeket szerzett Baranya és Pécs sportéletének feltárásában Bödő László egykori önkormányzati képviselő, aki manapság, nyugdíjas éveiben is fáradhatatlanul kutatja a sporttörténeti érdekességeket. Sorozatunk következő részében a nyugdíjas szakszervezeti titkárt kérdeztük mozgalmas életének néhány részletéről, a pécsi focicsapat megalakításának körülményeiről és közéleti munkásságáról.

- Ön Pécsett született, hogyan került fiatal korában Kaposvárra?
- A családom Somogy megyei, apám Igalon, anyám Ecsenyben született, de hamarosan Pécsre költöztek. Apám cipész és csizmadia volt, a legjobb mesterek közé tartozott, a bőrgyárban dolgozott mint szabász egy ideig, de később saját műhelye lett. Molnárinas voltam, a MIR malomban dolgoztam Kaposváron, miután falura költöztünk. Azért mentem molnárinasnak, mert éhezett a család. Mikor végeztem, a MIR malomban kezdtem el dolgozni, s közben kapus voltam a helyi ÉDOSZ csapatában.

- De nemcsak a futballpályán vitézkedett.
- Jól lőttem, lovagoltam, asztaliteniszeztem. Szerettem lőni: tizenhét éves koromban Kaposváron hat város bajnoka voltam ötvenméteres kispuska lövészetben. Engedéllyel tartottam magamnál egy kilencmilliméteres pisztolyt is, ám azt a rendszerváltás idején leadtam.

- Nemsokára fennállásának negyvenedik évfordulóját ünnepli a pécsi labdarúgócsapat. Ön tevékenyen részt vett az egyesület megalapításában.

- A pártbizottság létrehozott egy testületet, amelyet dr. Csernus Kálmán, a megyei sporthivatal elnöke vezetett, tagja volt Orosz Ottó a megyei pártbizottság részéről, valamint Rózsahegyi Mátyás városi sportelnök, Szabó János, aki a városi pártbizottságon dolgozott, és én, aki már a szakszervezetnél tevékenykedtem. Tervet készítettünk, hogy mely csapatokra számíthatunk a klub létrehozásakor: Ércbányász, Pécsi Építők, Pécsi Bányász, Pécsi Helyiipar. A PVSK-val nem számoltunk, mert néhány olyan sportágat vitt jó színvonalon, amelyeket nem volt érdemes megbolygatni. Így jött létre 1973. február 16-án a PMSC. Társadalmi elnöke Wieder Béla lett, aki a városi tanács elnöke volt és Bódi Dezső lett az ügyvezető elnök. Beindult a munka, a labdarúgócsapat azonban egy év múlva kiesett az NB I-ből.

- Hogy mentek akkoriban a focicsapat dolgai?
- Engem az egész országban ismertek. Egyszer összefutottam az FTC elnökével, aki megkérdezte tőlem, mi van öcsi, kiestek? Győrben egy volt pécsi focista kérdezte ugyanezt. Tudni kell, hogy akkoriban mindenki bundázott. Megkérdeztem, hogy ők mit játszanak a Diósgyőrrel? Döntetlent, válaszolta. Minek kell a döntetlen a Diósgyőrnek? Az egy pontot odaadja a Békéscsabának. Ha így lesz, akkor tényleg kiesünk, mondom. Akkor ugyanis a Békéscsaba, a Pécs és a Szombathely állt kiesőhelyen. Itthon elmondtam Csernus Kálmánnak, hogy már minden eredményt tudnak előre. Erre felvetettem, hogy ideiglenesen vállalom a szakosztály vezetését, ha beleszólhatok az összeállításba is, mert akkor bent tudnánk maradni. Három játékost kitennék, helyettük fiatalokat hoznék a tartalék csapatból. Tudtam, hogy az a három játékos el akar menni Budapestre. (Azokban az években egy kieső csapat játékosa ingyen mehetett el NB I-es csapatba futballozni.) Végül így is kiesett a csapat, mert minden úgy történt, ahogy a többi sportvezető megjósolta. Bódi Dezsőt kirúgták, így lett Baracs Ferenc az ügyvezető elnök, Galabár Tibor az elnök, míg én elnökségi tag lettem. Sok probléma akadt. Új elnököt akartak, de senki nem vállalta.

- '90 után, önkormányzati képviselőként és a sportbizottság elnökeként is elég nagy rálátása volt a dolgokra.
- 1990-ben, a rendszerváltás után képviselő lettem, de akkor még nem volt sportbizottság, hanem az oktatási bizottságon belül hozták létre a sport albizottságot, annak lettem az elnöke. Hárman intéztük az ügyeket. Kaptunk egy kis pénzt, amit szétosztogattunk az egyesületek között. Korábban a város nem támogatta a sportot, így viszont a PMSC kapott ötmilliót, és a megye is adott hárommillió forintot. Az ércbánya, a szénbánya, a pécsi építők tartották fenn az egyesületet - és még ötven kisebb cég, akik kisebb-nagyobb összeggel támogatták a klubot. Ezek azonban fokozatosan csökkentek a későbbiekben. Baj volt, hogy hiányzott egy erélyes vezető.

- Ön nagyon fiatalon lett a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja. Miért?
- Igen, 17 éves koromban lettem párttag, még Kaposváron léptem be az MDP-be, amikor még DISZ-titkár voltam. Azóta is gyakorlatilag tag vagyok, de abból a fajtából, aki Sztálint diktátornak tartotta és aki utálta Rákosit. Emlékszem, hogy amikor '53-ban meghalt Sztálin, milyen boldogok voltunk, hogy vége annak a sok szemétségnek, amit véghezvitt. Én már 19 évesen, katonaként választási kormánymegbízott voltam. Politikailag tájékozottnak tartottak, így az Elnöki Tanács Somogy megyébe küldött. Ott azt mondtam az illetékes elvtársnak, hogy tekintse viccnek az én megbízotti titulusomat, de ha segíteni kell, akkor szívesen segítek. Szentjakabfalván tartottam egyszer kisgyűlést, a végén odajött hozzám egy idős ember, aki meghívott magához újságcikkeket mutogatni. Azokban Rákosiról írt bíráló cikkek voltak. Nem lepődtem meg, mert utáltam őt. Egyébként elvégeztem a tiszti iskolát kiváló fokozattal, de az avatás előtt három nappal kirúgtak, mert politikailag nem voltam megbízható. De a pártból nem zártak ki, szerintem elfelejtették. Így aztán párttitkár is lettem, de nem főállásban, hanem őrvezetőként. Mindig arra törekedtem, hogy a valós helyzetről tájékoztassam a tagságot. Őrvezetőként tiszti beosztásban voltam: szakasz-parancsnok, majd sporttiszt.

- Hogyan alapították meg az MSZMP utódpártját, amelynek aztán első baranyai elnöke lett?
- 1988-ban öten-hatan összejöttünk, látván, hogy a párt nem működik igazán jól. Úgy döntöttünk, hogy változtatni kell, de erre végül is nem volt szükség. A pártkonferencián, 1988. május 22-én úgy határoztak, hogy leváltják a „heteket": Kádárt, Aczél Györgyöt, Németh Károlyt, Óvári Miklóst, Lázár Györgyöt, Marjai Józsefet és Havasi Ferencet. A lényeg az volt, hogy ha nem választják be őket a központi bizottságba, akkor nem lehetnek a politikai bizottság tagjai sem, s ez esetben nem kerülhetnek vezető beosztásba. Ez meg is történt: Grósz Károlyék akkor éjjel rábeszélték Kádárt, hogy mondjon le polbiz-tagságáról és vállalja el az elnöki teendőket. Kádár nagy nehezen beleegyezett. A nemzetközi munkásmozgalomban voltak olyan észrevételek, hogy a magyar párt jól megoldotta ezt a problémát (ti. hogy nem rúgták ki az öregeket). Aztán folytatódtak a változások, az addigi pártot teljesen szétvágták a szám nélküli kongresszuson. Megalakult az MSZP, méghozzá elég fura körülmények között. Grószék 37-en maradtak az MSZMP-ben, de ezt nem jelentették be a kongresszuson. Később mondtam neki, hogy támogatni kellett volna Pozsgay Imrét a szocdempárt (reformkommunista párt) létrehozásában. Ezt követően az MSZMP megyei elnökévé választottak, s az maradtam egészen 1994 decemberéig. Akkor Thürmer eltávolítását szerveztem, de az elnökség nem merte felvállalni a váltást, így nem sikerült. A mai napig sincs pozícióm a pártban, egyszerű tag vagyok.

- Mi a véleménye a jelenlegi politikai állapotokról?
- A mostani politikai helyzet meglehetősen zavaros, különösen gazdasági és pénzügyi vonatkozásban. Ez sokáig nem tartható, tenni kellene valamit, hogy az ország egyenesbe kerüljön a következő években. 1968-tól már jelentős gazdasági gondjaink voltak, ez a rendszerváltás után még felerősödött, s ezek sajnos most is tartanak.

- Elévülhetetlen érdemeket szerzett Baranya és Pécs sportéletének megörökítésében.
- 1974-ben kineveztek a Testnevelési Tudományos Tanács tagjának öt évre. A sporttörténeti bizottságba kerültem, ahol négy professzor volt és én. Ekkor már több sporttörténeti témát feldolgoztam, de az itt tanultak alapján a komoly munka ezután kezdődött. Megírtuk Baranya megye testnevelési- és sporttörténetét (I.) amelyben én írtam az első hét fejezetet (1860-1922). 1987-ben jelent meg. Ezt több kisebb írásom követte újságokban, s folyóiratokban. Dr. Csernus Kálmánnal megírtuk Baranya megye olimpiai kronológiáját (1994). Több könyvet írtunk közösen. 2008-ban megjelent a Baranyai Olimpikonok c. könyv, amelyben 94 olimpikon életrajza olvasható. 2012-ben kiadtuk a Pécsi Sportegyesületek története című könyvet, s most fejeztem be, hétéves munkával, háromszori átírással Baranya megye testnevelés- és sporttörténetének II. kötetét, melynek kiadására remény sincs. Most próbálkozom a pécsi tenisz történetének befejezésével, 110 év készen van, még tíz évet kellene megírnom. Azt követően viszont, eldöntöttem, nem foglalkozom többet sporttörténet-írással, mert úgy érzem, senkit sem érdekel: ötven sportegyesületet hívtam meg a a sportegyesületek történetével foglalkozó könyv bemutatójára és közülük csak négy jött el. Az összegyűjtött több mint háromszáz dosszié sporttörténeti anyagnak a kukákban van a helye. Megjegyzem, hogy dr. Romváry Ferenccel létrehoztuk a sporttörténeti gyűjteményt, de ma már semmilyen támogatást nem kapunk hozzá. Egy megfelelő helyiségre volna szükség, ahol jelentős bővítésre lenne mód.

H. L. B. - Fotó: Dittrich Éva