Pécsi Arcok - Dr. Kollár Lajos: "A beat-nemzedékhez tartozom"

-Két nagybátyja is orvos volt, édesapja pedig egyik alapítója a Sztomatológiai Klinikának Pécsett. Felmerült valaha, hogy Ön nem orvosi pályára megy?
-Természetesen, de valahogy adta magát az orvosi pálya. A hatvanas évek beat-nemzedékéhez tartozom, így nem volt bennem semmilyen megfelelési kényszer, a dolog egyszerűen csak így alakult. Apám sebészként kezdte, majd részt vett a klinika megalapításában, mivel azonban 1946-ban nem volt hajlandó belépni a pártba, kirúgták az egyetemről. Többek közt emiatt engem sem vettek fel először, egy évig mással próbálkoztam: voltam műtősfiú, dolgoztam fogtechnikai laborban, a televíziónál külsős munkatársként. Renitens diáknak számítottam, hiszen buli bulit követett. Az egyetemről aztán két évre kiraktak: valami mondvacsinált okból feljelentettek bennünket, de az egész ügy igazából az egyik társam ellen irányult. Tanulmányaim befejezése után természetesen nem kaptam Pécsett munkát, így kerültem Szekszárdra. Az ott töltött két év után véletlenül összefutottam Kiss Tibor professzorral, pécsi egyetemi tanárommal. Találkozásunk után végül ő harcolta ki, hogy visszajöhessek a városba dolgozni.

- Reggel hatkor már rendel.
- Két és fél éve adminisztratív munkakörben dolgozom, a PTE klinikáinak vagyok a főigazgatója. Ez szinte a teljes időmet lefoglalja, hetente két nap - reggel hattól nyolcig - van időm a rendelésre, a betegeimmel találkozni, az ügyeimet intézni. Megjegyzem, a sebészeti tanszéken kiváló munkatársaim vannak. Megvan az utódom is, aki követ majd, hiszen várhatóan jövő januárban - abban az esetben, ha a Baranya Megyei Kórházzal való integráció után teljesen a PTE alá kerül a sebészeti tanszék - lemondok a tanszékvezetői posztról.

- Hogyan tekint a pécsi klinikák jövőjére, hiszen a PTE gazdasági helyzete továbbra sem rózsás?
- Egy újabb, negatív változást kell elviselnünk, hiszen ismét módosítottak az OEP-finanszírozáson. Az már tudható ugyanakkor, hogy hamarosan politikai váltás lesz, ez pedig gyökeres változásokat eredményez majd. Úgy vélem, egy átgondoltabb rendszerben a kevés pénzt is jobban fel lehetne használni. A 90-es évektől fogva, a teljesítményalapú finanszírozási rendszer bevezetésével egyre kevesebb lett pénz, ezt viszont nem követte ésszerű szerkezetátalakítás, nem alkalmazkodott a rendszer. A környező posztszocialista országokhoz képest hazánk fele annyit - a GDP 4,5 százalékát - fordít az egészségügyre. Molnár Lajos, volt egészségügyi miniszter 2006-ban megkezdett reformjának alapgondolata nem feltétlenül volt helytelen, hiszen valóban változtatni kell, de az egykori tárcavezető intézkedései elhamarkodottak, előkészítetlenek voltak és jobban jártunk volna, ha hozzá sem nyúl a rendszerhez.

- Ön szerint mikor beszélhetünk úgy az egészségügy finanszírozásáról, hogy ne csupán pesszimista válaszok legyenek?
- Úgy vélem, nyolc-tíz év alatt rendbe lehet tenni a magyar egészségügyet. Alaposan egymásra épülő rendszert kiépítve, megerősítve a körzeti- és a családorvosi hálózatot, a járóbeteg-ellátás fejlesztése és egy jó sürgősségi rendszer felépítése mellett. Ugyanakkor a minőségi, magas szintű fekvőbeteg ellátást a négy nagy orvosi egyetemre alapozva kell megteremteni. Csak a szakmámnál maradva: érsebészeti műtétet 37 helyen végeznek országban, de szerintem ezen beavatkozásokat nem olyan intézményekben kell végrehajtani, ahol csak hármat csinálnak, hanem ott, ahol háromszázat végeznek, ahol megvan ehhez a gyakorlat. Úgy gondolom, a PTE klinikáin belül is nagyon sok tartalék van még, hiszen míg 2007-ben 1,8 milliárdos hiánnyal rendelkeztünk, a 2008-as évre már nullszaldóssá tettük a működést.

- A megyei kórházzal való integráció miatt vitákra kell számítani, leépítések is várhatóak.
- Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a megyei kórház működését is belülről ismerem, lévén közös az érsebészeti tanszék. Ezért másképp látom a dolgot: az elmúlt évek létszámleépítései után mind a klinikák, mind a megyei kórház elérkezett a határra. Kétségtelen, hogy az integráció után racionalizálni lehet a működést, de komolyabb intézkedésekre nem lesz mód addig, amíg az egyetem a telephely-összevonást nem hajtja végre. Ez 2012-ben fejeződik majd be, így az átalakulás három éve alatt sokan elérik majd a nyugdíjkorhatárt, tehát jelentősen kevesebb lesz az elbocsátottak száma. Ugyanakkor még az integráció előtt szeretnék az egyetem berkein belül is átalakításokat végezni, például a három belklinikát összevonni, illetve a szív- és érrendszeri megbetegedések gyógyítására egy központosított intézményt létrehozni.

- Az elmúlt években a traumatológus professzortól, Nyárády Józseftől, s a szívsebész dr. Papp Lajostól is megvált a PTE. Hogyan látja most a velük történteket?
- Nem lehet ma már „ösztönből" vezetni egy milliárdokból gazdálkodó klinikát. Nem feltétlenül jár együtt az orvos-szakmai munka kiválósága a gazdasági, vezetői képességekkel. A Papp Lajos professzorral kialakult konfliktus szerintem egészen másról szólt, mint ami végül a médiában lecsapódott. Kevés a Papp Lajosnál jobb szívsebész szakember. Ő kiválóan szervezte meg és hozta létre a pécsi szívcentrumot, de az nem működött gazdaságosan. Ismerve fanatizmusát, úgy gondolhatta: nem hajlandó holmi egyetemi vezetőkkel, miniszterekkel tárgyalni, ő a legfelsőbb törvényszék előtt számol majd el. Nincs köztünk harag, ugyan egyszer kicsit élesebben fogalmazott, melyre én is válaszoltam, de ma is barátok vagyunk. Nyárády professzor úrral való nézeteltérésem is hasonló volt, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. A vezetési módszereivel viszont nem lehetett egyetérteni, sokszor teljesen feleslegesen költött a drága műszerekre.

- Ötven éve vitorlázik aktívan, orvosi csapatban is versenyez. Honnan ered a szerelem?
- Gyerekkoromban, édesapáméknak volt egy haditengerész ismerőse, aki a háborúban elveszítette a családját. Egyedül maradt, majd mindenét elvették, egyetlen kivétellel: a vitorlását meghagyták. Kialakult körülötte egy széles baráti kör, amelynek szüleim is tagjai voltak, s így hétéves koromtól kezdve a nyarakat egy Fonyód melletti balatoni nádasban megbújó kunyhóban töltöttem. Itt ismerkedtem a vitorlázással, és így vált a Balaton a szerelmemmé.

- Egyszer azt nyilatkozta, hogy hatvanöt éves korában már nem akar „többé szikét és műtőasztalt látni". Miért?
- Egyrészt az egyetemen több olyan - szerintem szánalmas - példa is volt arra, hogy a professzorok az utolsó pillanatig kapaszkodtak székükbe, én pedig nem akarok abba a méltatlan helyzetbe kerülni, hogy az ujjamat feszegessék le a szék karfájáról. Másrészt, ha a Jóisten jó egészségben megtart, akkor szeretnék a jelenleginél többet vitorlázni, könyvet írni... hiszen ezekre most alig-alig van időm. Dolgozni is fogok persze, de nem műteni - sok hasznos dolog van, amit jó lenne még kipróbálni az életben.

B. M.