Pécsi Arcok - Dr. Szolcsányiné Küpry Judit: "Remélem, az unokák is folytatják"

- Budapesti születésű, Szegeden végzett, de hogyan került Pécsre?
- Mindenképpen tanár szerettem volna lenni. Szegedre jelentkeztem tanárképző főiskolára, ilyen a fővárosban akkor nem volt. A főiskoláról átkerültem a József Attila Tudományegyetemre. Fantasztikus diákélet volt Szegeden, rengeteg barátunk lett, s ma is tartjuk a kapcsolatot egykori társainkkal. Férjemmel, Szolcsányi Jánossal szintén az alföldi nagyvárosban kötöttem házasságot, majd őt Pécsre hívták, így kerültem én is 1970-ben a baranyai megyeszékhelyre. Amikor a költözés miatt először Pécsre jöttünk, szinte minden porcikám tiltakozott a város ellen, annyira szerettem Szegedet, amely rengeteg élményt adott, a Tiszával, a barátságos emberekkel - mentem volna akár vissza Pestre is. Az azóta eltelt negyven év persze ezt cáfolta, s immár minden sejtem ragaszkodik a városhoz, a gyönyörű kis utcáival, mediterrán hangulatával. Persze Pécs azóta megtelt a tanítványaimmal is, barátokkal, ismerősökkel, pályatársakkal szülőkkel... már régóta itthon vagyok.

- A felmenői között vannak tanárok?
- Nagyon büszke vagyok arra, hogy nagymamám az első matematika tanárnők egyike volt, édesanyám tanítónőként dolgozott, nagynéném pedig zenetanárként. A lányomnak szintén tanári végzettsége van, az egyetem lektorátusán tanít, a fiam pedig az egyetemen orvostanhallgatóknak ad elő. Remélem, hogy az unokák is folytatják... nekik és a diákjaimnak azt mondom: bármilyen munkát is választanak, az a legfontosabb, hogy kedvvel csinálják, és jól érezzék magukat közben. Ugyanakkor amikor a pályaválasztásról a diákokkal beszélgetünk, s a tanári pályára kérdezek, sajnos csak nagyon kevesen válaszolnak igennel. Nem vonzó ez a pálya, de nem csupán az anyagiak miatt, hanem azért is, mert a diákok sem érzik elég türelmesnek magukat ehhez a munkához. Szükséges a tolerancia, a tűrőképesség, a ráhangolódás, de azt hiszem, kevés olyan munka van, mely annyi örömet adna, mint a tanári pálya. Apróság: épp a minap egy elsős diák, Misi csak úgy kedvesen messziről integetett nekem, pedig egy kamasz nehezen emeli fel a kezét - s ettől nekem nagyon jó kedvem lett azon a napon, mert azt jelentette, hogy egy közösséghez tartozunk.

- Különleges hangzású leánykori vezetékneve, a Küpry...
- Ez a magyar valóság, hiszen bennünk, a családunkban, mint a Kárpát-medencében, úgy egyesülnek a legkülönfélébb gének. Édesapám török származású volt, ősei a sokat emlegetett ominózus százötven évben maradtak itt. Passuth László egyik regényében meg is említi egyik felmenőnket, aki egy jóságos pasa volt. A nevünk egykor még „Köpryli" volt, de az adminisztráció a szó végét lassan elhagyta. Édesanyám viszont igazi magyar családból származott - szóval keveredtünk.

- Vannak-e szívéhez különösen közelálló diákok, vagy évfolyamok?
- Az osztályaim álltak közel hozzám: az első osztály keserű, édes sírós volt, mint az első szerelem, a másodiknál már kicsit okosabbnak tűntem, visszafogtam az őket körülölelő szeretetem megmutatását, a harmadik osztályomtól segítséget kaptam tanári módszertáram gyarapításához, s ezzel az osztályfőnökség evolúciójának befejezéséhez. Mindegyiket nagyon szerettem, bár nagyon nehezen hitték el, hogy ez a szeretet osztható. Azt most már bölcsen, a tapasztalatok birtokában elmondhatom, hogy a kapcsolatunk egy életre szól.

- Mit érzékel, változtak a diákok?
- A gyerekeknek ma nagyobb az önbizalmuk. Régen könnyebben elfogadták a tanár mondandóját, ma más tartalommal telik meg a mester és tanítvány kapcsolat. A „régieket" és a maiakat is másért tisztelem. Ma nekem tetszik, hogy van józan és normális öntudatuk, és az is, hogy jobban érvényesítik jogaikat, és társak a tanítás-tanulás folyamatában. Persze azért minden nem tetszik... Amiatt mindig felelősséget érzek, hogy ez alatt a négy vagy öt év alatt minden percnek és órának - a megismételhetetlensége miatt - súlya van. Tehát nincs halogatás, nincs „ej, ráérünk arra még". Most kell mindent bekódolni, amely egy életre elegendő tartalékot ad. Legyen az tudomány, viselkedésforma, vagy szép emlék. Olyan legyen mint a borostyánba zárt múlt: minden kiolvasható belőle - utólag már nincs mód javítgatásokra.

- Mivel foglalkozik szabadidejében?
- Anekdotákat gyűjtök. Imádom őket, egy-egy történet velejét lejegyzem, és az idézeteket is éppúgy szeretem. Nagyszüleimtől örököltem egy sorozatot, a harmincas évekből a Pesti Hírlap éves kiadását, ezekben rengeteg a rövid történet, s úgy gondolom, hogy akkor már mindent tudtak.

- Az elmúlt hatvan év legnagyobb változása előtt áll a gimnázium.
- Amikor 1969-ben beléptem az iskolába, nem gondoltam, hogy egyszer itt igazgató leszek, de azt sem, hogy egyszer majd költöznünk kell. Úgy vélem, ha végleg eldől, hogy mennünk kell, akkor azt a legracionálisabban kell megoldanunk. A szülőknek is próbálom ezt így elmondani, sokszor el is sírom magam. Az emlékek az épület zugaihoz, lépcsőfordulóihoz kapcsolódnak, de más iskolák is költöztek már, tehát ez megoldható. Viszont ami a szívekben megmarad, az egészen más kérdés. Mindenesetre az új hely, ligetes, kicsit campus jellegű lesz, és a leendő tanítványainknak az lesz a Leőwey...

- A férje akadémikus, a kutatások nyilván sokszor elszólítják otthonról.
- Mindkettőnkre jellemző, hogy nagyon sokat foglalkozunk a munkánkkal, s jó értelemben „gúzsba" köt bennünket. Ahogy ő, úgy én sem tudok kilépni a hivatásomból amikor elindulunk haza. De persze egymás életét és munkáját segítettük - és segítjük a mai napig.

B. M.