Tíz év szinte az örökkévalóság egy futballkapuban. Pedig ennyi ideig egy névvel kezdődött a pécsi első osztályú focicsapat összeállítása. Rapp Imréről, „Bubukin"-ról van szó, akiről már aktív játékos korában is legendás történetek keringtek közszájon. Bohémság és szigor, ellenfeleket megviccelő való védések és briliáns büntetőfogások - csak pár címke róla. S hogy miként is kacskaringózott az élete az egykori dunaföldvári fiúnak, arról szóljon ő maga:

- Sajnos nagyon hamar elvesztettem a szüleimet, így hát megtanultam ideje korán megállni a saját lábamon. Sok kitörési pont nem volt akkoriban, azt viszont tudtam, hogy a sport jó esélyeket ad egy ilyen vidéki srácnak, mint amilyen én voltam - emlékezik a régi időkre. - Először a boksszal próbálkoztam, jól is ment, nyertem területi versenyt, de aztán a foci került a középpontba.

- Mai szemmel nézve, viszonylag későn, tizenhatéves korában kezdett futballozni. Mindjárt kapusként kezdte?
- Nem, én is a mezőnyben kergettem a labdát. Aztán velem is megtörtént - mint oly' sokunkkal, például szegény Grosics Gyuszival - hogy az egyik ifimeccsre nem volt kapusunk. Az edzőm beállított, s ott is ragadtam.

Talán az egykori tréner, Csikós Gyula se gondolta akkor, hogy ezzel a döntéssel egy életre kijelölte Rapp Imre pályáját. Jöttek a sikerek és a szerény fiatalember szorgalmasan lépkedett előre. Előbb Paksra igazolt, majd az akkori másodosztály egyik legjobbjához, a Kaposvári Kinizsihez került. Itt hamar bizonyította, hogy helyén van a szíve és az esze, nem csak stabil kezdőember lett, hanem az NB-II-es ligaválogatottban is ő viselte az egyes mezt. Már elismert és jegyzett játékos volt, s tudta: csak idő kérdése, hogy mikor emelkedik tovább.

- Egyszer edzőmérkőzést játszottunk az akkoriban legjobb magyar csapattal, a Bp. Honvéddal, és ahogy ez sokszor megtörténik, a mi kiscsapatunk simán, 2:0-ra nyert. Többen felfigyeltek akkor rám, és jött is nem sokára az ajánlat, hogy menjek Tatabányára. Nem mérlegeltem sokáig és igent mondtam.

- A Bányászt akkoriban a legjobb vidéki gárdaként jegyezték, a szorosan vett élmezőnyhöz tartozott és hálóját a válogatott meghatározó egyénisége, a legendás Fekete Párduc őrizte. Milyen érzés volt Grosics Gyula tartalékának szerződni, sikeres és aktív szereplőként a kispadra ülni?
- Nézze, tudtam, hogy mit csinálok. Fiatal házasemberként fontos volt, hogy a legjobb feltételeket biztosítsam a családom részére. Tatabányán professzionális körülmények vártak. A csapatot az ottani nagyhatalmú, futballszerető bányaigazgató, Gál István menedzselte, a szakmai munkát pedig a kor egyik legjobb szakembere Lakat Károly irányította. Mindent, amit ígértek betartottak, volt lakás, jó fizetés, sőt én - bár nem voltam kezdő - gyakorlatilag ugyanazokkal a feltételekkel lettem a keret tagja, mint például Grosics. Persze, belül nehéz feldolgozni, hogy nem én vagyok az elsőszámú kapus, de azt gondoltam, hogy eljön még az én időm.

- Öt év telt el így, s amikor Grosics visszavonult mégsem Ön lett az első számú portás...
- Bár nem vagyok sérülékeny, de akkoriban közbejött egy makacsnak bizonyuló. Mire felépültem igazoltak mást, változott a helyzet. Nem akartam már a kispadot koptatni, ezért örömmel mondtam igent a Pécs hívószavára. A Dózsa stabil középcsapatnak számított, s nekem Danka Imre helyét kellett elfoglalnom. Jó feltételek és egy remek társaság várt rám Pécsett és én igyekeztem bizonyítani, hogy helyem van a csapatban.

S ez fényesen sikerült. A következő évtizedben - bár az összeállítás sokszor változott - egy valami biztos volt: a névsor Rapp Imrével kezdődött...

- Én Tatabányán megfogadtam: ha egyszer megint kezdő leszek, akkor a többi kapusnak alaposan fel kell kötnie az alsóneműjét, ha ki akar szorítani.

- Mi volt a Pécsi Dózsa sikereinek titka?
- Amellett, hogy jó képességű játékosokból állt, rendkívül összeszokott csapatnak

bizonyult. Tudtuk, ismertük egymás minden mozdulatát és bizony mindenki odatette magát a siker érdekében. Nem volt akkoriban olyan népvándorlás, mint manapság, volt mód és idő, hogy egységes, egymást jól kiegészítő és kisegítő igazi együttessé váljunk. A közönség és a város szeretett minket, a teljesítményt értékelték, ideális viszonyok között éltünk és játszottunk. Manapság nincs idő és türelem, hogy beérjen egy-egy társaság, holott ez a „teljesítményközpontú" szemlélet sok esetben csak azt eredményezi, hogy nagy a játékos- és edzőkerengő után, egy újabb szezonkezdésekor néha rá se lehet ismerni a csapatra. A fiatalok pedig túl korán, megfelelő technikai és fizikai felkészültség nélkül kerülnek külföldre. Az egész néha olyan mintha csak szerencsét próbálnának. Azt hiszem, hogy sok tehetséges játékos szakmai karrierjét rossz alapok mellett kontár módon építgetik fel.

- Szerencsére ez az Önök idejében még nem így volt. Példa rá a Pécsi Dózsa és a későbbi PMSC, ahol jöttek a sikerek is egymás után. Ha szóba kerül Rapp Imre neve, akkor minden helyi focitudor két eredményt biztosan megemlít. A Newcastle elleni világraszóló diadalt és a Fradi ellenni meccset, ahol kivédte Alberték szemét, s a létező legjobb tízes osztályzatot kapta a Népsport szakírójától.
- A EVK-t (Európai Városok Kupája - a szerk.) akkoriban rangos nemzetközi tornaként tartották számon, így hát számunkra nagy megtiszteltetés volt, hogy indulhattunk. A Craiován simán túljutottunk, de utána az akkoriban egyik legerősebb angol sztárcsapat, a Newcastle United következett. Idegenben kezdtünk és bizony viszonylag hamar kétgólos hátrányba kerültünk, de szerencsére összekapta magát a társaság és megúsztuk ennyivel. Fociberkekben el is könyvelték: ez a papírforma, simán továbbjutnak az angolok, akik még azt se nagyon tudták, hogy hol van ez a Pécs nevű város. Jött a visszavágó, és én előtte mondtam a srácoknak: semmi gond gyerekek, hajtsuk meg őket, legfeljebb szépen búcsúzunk. Aztán megszületett az első gólunk, s éreztük: lehet némi esély. Sikerült bepasszíroznunk a másodikat is, jöhetett a hosszabbítás. A ráadásban két veszélyes fejest is hárítottam, úgy hogy nem maradt más hátra, mint a büntetőpárbaj. Addigra nagy volt bennünk az elszánás, a zsúfolásig megtelt stadion közönsége pedig tombolt. Én, hogy oldjam a drukkot odaszóltam a többieknek: "Lehet szervezni a győzelmi bankettet, mert ezek nem fognak itt nyerni!" Az angolokon is láttam, hogy megszeppentek egy kicsit, mert erre nem számítottak igazán.

- Tízéves kölyökként apám jutalmául én is ott voltam, és együtt éljeneztem Önt, amikor kivédte a második és harmadik tizenegyest...
- Az ember életében vannak kivételes pillanatok, amikért érdemes élni, dolgozni... A meccs vége számomra mindenképpen ilyen volt, az egyik csúcspont a pályámon. Ám Fortuna nem volt kegyes hozzánk, ezt követően a világ egyik legjobb csapatát a Juventust kaptuk, de tisztességgel helyt álltunk ellenük is és emelt fővel búcsúzhattunk...

- Gondolom, ilyen kivételes másfél óra volt a Ferencváros elleni bajnoki is.
- Igen, a Fradi tele volt válogatott játékosokkal és ott játszott minden idők egyik legjobb középcsatára is, az Albert Flóri. Nekik bajnokaspiránsként mindenképpen győzni kellett volna.

- De Ön keresztülhúzta a számításukat. Állítólag a kilencven percből legalább hetvenet a levegőben töltött, valósággal megbabonázta a zöld-fehéreket.
- Jó formában voltam, és amikor már ez se segített volna, akkor mellém szegődött a szerencse. Lehúztam a redőnyt - ahogy mondani szokták. A bravúrokat a szaklap is elismerte, 10-es osztályzatot kaptam tőlük, amit előttem csak Páncsics Miki érdemelt ki, de kapusként én voltam az első.

- Eddig csak a sikerekről beszélgettünk, a fényes eredményekről. Pedig ahol fények vannak, ott az árnyék is megjelenik. Ez az Ön esetében a válogatottság lehet, hiszen annak ellenére, hogy korának legjobb kapusaként tartotta számon a közvélemény, végül csak egyszer húzhatta magára a nagyválogatott címeres mezét. Ön szerint ennek mi volt az oka, és tüskeként megmaradt-e?
- Nincs benne harag, legfeljebb csak némi szomorúság. Többször is a legjobb éves teljesítményt nyújtó hazai kapusnak választottak, védtem a B-válogatottban, állandó kerettag voltam, és mégis... Tudja, sok oka lehet ennek. Egyszer Grosics mondta nekem, hogy szerinte, ha nem lettem volna öt évig a klubnál a tartalékja, sokszoros válogatottságig vihettem volna. Lehet, de az akkori főváros-centrikusság ennél is nyomósabb ok volt szerintem. A budapesti klubok hegemóniája, a vezető szakemberek szemlélete, a kiválasztásnál érvényesülő előjogok és favorizálások valahogy sosem az én malmomra hajtották a vizet.

- Tagja volt az EB-n negyedik válogatott keretnek is, de ott sem játszhatott. 
- Csakúgy, mint a svédek elleni mindent eldöntő VB-selejtező meccsen sem. De mindegy már, nem akarom ismételgetni, hogy mennyire fájlalom. A svéd meccs után még a külföldi lapok is azt írták, hogy: „ha a jó öreg Rapp véd, a magyarok ott vannak a vb-döntő mezőnyében". De ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról - mosolyodik el olyan csibészes „rappimrésen", miközben kolléganőm fotókat készít róla.

Aztán még sokminden szóba kerül, az élete ami, nyugalomba telik, a haverok, az egyre ritkuló összejárások, a kétszeri élvonalbeli búcsú, az, hogy már edzőként beszállt közel húsz bajnokira régi klubjába, és hogyan is sikerült benntartania a Kaposvárt az NB-I-ben. Csendes visszafogottsággal beszél életéről, s nem csak hallani, hanem látni és érezni lehet azt a harmóniát és derűt, ami körbeveszi.

- Azt gondolom, hogy szinte mindent megkaptam az élettől és a sporttól, amit csak lehetett, nincs okom panaszra - mondja afféle összegzésként. - Persze, lehet, hogy pár dolgot másként csinálnék a mai eszemmel, de összességében jól van ez így.

Aztán kényelmesen hátradől a trófeák, serlegek és ereklyék között türelmesen fürdőzik egy kicsit a napfényben, míg én jegyzeteimet rendezgetem. S ahogy búcsúzáskor kezet fogunk, a szorításából is érezni lehet: egy testében-lelkében erős embert ismerhettem meg.

Kőhalmi Endre - Fotó: Dittrich Éva