Pécsi Arcok - Kálmándy Ferenc: nyugdíjba ment a fotós, s most tanulja csak, mi az a szabadidő

A Magyar Távirati Irodától (MTI) tavaly év végén nyugdíjba vonult Kálmándy Ferenc neve egyet jelent a pécsi, illetve regionális sajtófotózással. Megszámlálhatatlanul sok orgánum mellett a Pécsi Újság.hu is rendszeresen közölte a város és a térség eseményeiről készített felvételeit. Azonban szerkesztőségünk nem csak pécsisége nyomán érezi közelebb magához kollégánkat, akit Orfűn, a Pécsi-tavon szörfözve jó eséllyel bárki megpillanthat, nem egyszer igen cudar időjárási viszonyok között is. Portréinterjúnk következik.

- Mikor és hogyan kezdtél el foglalkozni a fényképészettel?
- A családunknak is volt fényképezőgépe, amit akkor még csak hobbiszinten használtam. Egyik barátomon, Borbély Tamáson keresztül kerültem 1973-ban a Tempóhoz, ahol nyomdaipari fotózással kezdetem ismerkedni. A fényképezés - és ez hihetetlen azok számára, akik a jelenlegi digitális technikát használják - egy komoly szakma. Tehát a filmek befűzését, azokat előhívni, az előhívott negatívról képet nagyítani, nekünk mind-mind gyakorlatban kellett ismerni. Később, amit ma már ugyancsak kevesen tudnak, a színes diahívást is meg kellett tanulnunk.

- Nyilván nem csak technikai ismeretek szükségesek ehhez.
- Amit az előbb elmondtam, az a dolog igen könnyen tanulható része, mivel egy jó képnek számos egyéb tulajdonsága is van. Például színvilága, szerkezete, felépítése, kompozíciója, nem mindegy hova helyezi az ember a hangsúlyokat. Ez minden képre, azaz a grafikára, a festményre ugyanúgy vonatkozik, mint a fotóra. A vizuális kultúra ezen részét hosszú évek alatt lehet csak elsajátítani, de attól is függ, hogy kinek milyen érzéke van ehhez. Örököltem bizonyos tehetséget ehhez: nagyapám Kálmándy Pap László festőművész volt, aki megbízható, jó színvonalú tájképeket és csendéleteket festett.

- A Focus-csoport tagja is voltál, de addig is vezetett egy út.
- Többen érdeklődtünk egyszerre a fotózás iránt és szerettük volna közös mederbe terelni ezt a tevékenységet, hogy olyanok mondjanak véleményt munkáinkról, akiknek számítanak a meglátásai. A Mecseki Fotóklub akkor már egy jól bejáratott közösség volt, akiket fel is kerestünk, de nem igazán tetszett nekünk az ottani légkör. Majd az Ifjúsági Házban indult egy fotós szakkör, amelyben Lajos László volt a „fekete-fehér" szekció vezetője és Tám László a diaporámás. Lajos László látta a képeinket és meginvitált minket, amit mi örömmel el is fogadtunk, mivel más volt a hangulat és a szemlélet is. Aztán ebből a közösségből alakult ki a végül is a Focus-csoport.

- Hogyan emlékszel vissza ezekre az időkre?
- Egy teljesen önszerveződő csoportosulás voltunk, ahol mindenki rendelkezett bizonyos előélettel. Több helyre, köztük külföldre is pályáztunk. Azt gondoltam, elküldöm a fotóimat a tengerentúlra, ahol bár legfeljebb csak egzotikus országnak számítunk, de ha ott kiállítják, és díjat nyerek, akkor az mégiscsak azt jelenti, hogy tudok fényképezni. San Francisco, Hong-Kong, Brüsszel - e városokban állították ki akkor a munkáimat, s díjakat is nyertem.

- Milyen koncepció volt a fényképek mögött?
- Szerintem egy kép akkor jó, ha valaki ránéz és kelt benne különféle érzéseket: tetszik, nem tetszik, vagy megdöbbenti. Nagyon könnyű elcsúszni a szép fotókkal a giccs irányába, manapság mindenről lehet felvételeket készíteni, de akkoriban voltak nehezen fotózható, egyenesen tabunak számító témák.

- Például?
- Két fő vonulat volt, az egyik ilyen a népi mesterségek, földművesek, tehát mára elveszett világok, életformák bemutatása, és a munkások életének mindennapjait bemutató dokumentarista felvételek.

- Ez alapján már nem nehéz kitalálni, miért éppen a sajtófotózást választottad hivatásodnak.
- A sajtófotóban számomra az volt a vonzó, hogy a bányászattól a balettig mindennel kellett foglalkozni, úgy, hogy arról minőségi felvételt tudjon készíteni az ember.

- Hogy jött a képbe a távirati iroda?
- Az MTI akkoriban úgy működött, hogy a fővárosból jöttek le fotósok szolgálati autóval vidékre, aztán kitalálták, hogy mennyivel jobb lenne, ha egy helyismerettel, kapcsolatokkal rendelkező helyi végezné ezt a munkát, mivel előfordulhat, hogy mire Pestről autóval leérnek, lecsúsznak a történésekről. Ebben az időben a külföldi hírügynökségek az MTI fotóin keresztül látták a legtöbbet az országból. Először külsősként, majd 1982 októberétől teljes állásban lettem az MTI fotóriportere, eleinte leginkább csak Baranyában, aztán később egyre gyakrabban az egész régióban dolgoztam. Itt el kell, hogy mondjam, nagyon szerencsésnek érezhettem magam, hogy a pécsi szerkesztőségben két olyan nagyszerű tudósító kollégával dolgozhattam végig ezt a harminc évet, mint Káplár László és Angyal Zoltán, akikkel mind szakmailag, mind emberileg nagyon jól kijöttünk egymással.

- Említetted, hogy a külföld az MTI-n keresztül látott bele az országba. Neked mely képeidet vették át külföldi hírügynökségek?
- Három olyan esemény volt, ami komoly nemzetközi visszhangot váltott ki, s a képek messzire eljutottak. A délszláv háború idején, a nagyatádi menekülttáborban, Lady Diana látogatáskor készített fotóim tartoznak ebbe a kategóriába. A másik egy nagyon tragikus esemény, a rengeteg gyermekéletet követelő pörbölyi buszbaleset. Ez a borzasztó történet is nagy nemzetközi publicitást kapott akkoriban. Az ugyancsak a délszláv konfliktus idején, az eszéki idősek otthonának Pécsre költöztetéséről készített fotóriportom a tengeren túlra is eljutott, onnan telefonáltak vissza és további adatokat kértek a képeken szereplő idősekről.

- Gondolom e tragikus események mellett azért pozitív, felemelő pillanatok is voltak.
- Nagyon sok kellemes emléket őrzök, például olyan világhírű emberekről, mint Placído Domingo, aki mikor másodszor járt Pécsett, boldogan dedikálta a fotót, amit vittem neki. Ide kapcsolódik még, hogy rengeteg rendezvényen, koncerten is fotóztam, ezeket az eseményeket szoktam bónuszként emlegetni.

- A téged ismerők számára nem titok, hogy nagy zenerajongó vagy.
- Ez tinédzser korom óta tart, tehát a 60-as évektől kezdve hallgatom, gyűjtöm a lemezeket. Elég széles spektrumon mozog a zenei ízlésem: Frank Zappa, Tom Waits, Nick Cave tartoznak a nagy kedvenceim közé. Nagy vágyam, hogy egy Tom Waits koncertre eljussak. Szakmámból kifolyólag abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy találkozhatok azokkal a neves előadóművészekkel, akikről sikerült néhány jó fotót készítenem, s ezeket, valamint lemezeiket dedikálták is számomra.

- Néhány név?
- Például Jan Garbarek, Al Di Meola, a Maliból származó Habib Koite vagy Cesaria Evora, aki Madonna egyik kedvenc énekesnője, de a magyar zenészek közül is jó néhánnyal jóban vagyok. Menyhárt Jenőt már harminc éve ismerem, koncertet is szerveztem annak idején az Európa Kiadónak, de a Bizottságnak is.

- A számos szakmai kitüntetést (lásd keretes írásunkban - a szerk.) véleményed szerint minek köszönheted?
- A technikai felkészültségen túl fontos, hogy a fotóriporter pontos ismeretekkel is rendelkezzen azokról a személyekről, akiket meg szeretne fotózni. Például egy protokoll eseményen 15 perccel a kezdés előtt kell érkezni a helyszínre, ott tájékozódni és a körülményeket figyelembe venni. Olyan váratlan események esetén is, mint például egy baleset sem szabad azonnal nekiállni fotózni, hanem be kell mutatkozni, elmondani, hogy honnan vagyok és, hogy milyen képet szeretnék készíteni. Úgy gondolom, hogy ennek a hozzáállásnak köszönhetem, hogy 30 év alatt egyetlen szakmai, erkölcsi, vagy fegyelmi panaszt nem kaptam, sajtóperem sem volt.

- Harminc év után mentél nyugdíjba az MTI-től, mivel telnek napjaid azóta?
- Most megtapasztalhatom azt, amit korábban a munkából kifolyólag csak igen ritkán, hogy mit jelent igazából a szabadidő. Míg dolgoztam, szinte lehetetlen volt tervezni hétvégére programot, mivel bármilyen esemény azonnal keresztülhúzhatta a számításomat. Ennek kompenzációjaképp azonban volt egy nagyarányú szabadságom munkaszervezésben, amit a főnökeim is elfogadtak. Tavaly december 21-én mentem nyugdíjba, mint az MTI utolsó főállású vidéki fotóriportere. Azóta is ugyanúgy fényképezek, tehát nem fordítottam hátat a szakmának: újból beindult a Focus-csoport, tavaly megjelent az album és ennek kapcsán úgy tűnik megnőtt az érdeklődés. A szörfözés miatt pedig várom a jó szeleket.

- Kérlek, mesélj erről kicsit részletesebben!
- A szörfözés számomra egy minden igényt kielégítő tevékenység, ugyanis arra az időre minden más megszűnik, és csak a szélre, a hullámokra és a felszerelésre kell figyelnem. Azért is szimpatikus, mert ennél demokratikusabb sportot nem tudok elképzelni, mivel mindenkinek ugyanaz a szél fúj, és ugyanaz a víz van, és így tessék boldogulni. Szörfözni addig lehet, amíg be nem fagynak a tavak, és amíg nem fázik az ember keze. Így nem ritka, hogy engem is látni lehet késő ősszel vagy kora tavasszal, ha olyan az idő még télen is a Pécsi-tavon, amit egyébként egy igen jó terepnek tartok. Úgy gondolom, aki itt megtanul szörfözni, mindenhol boldogul utána, mivel a tó nagyon keskeny, forog a szél és gyorsan kell fordulni. 1985 óta, mikor is elkezdtem ezt a sportot, szörföztem a Balatonon, a Fertő-tavon, és az Adrián is, 1989-ben pedig magyar bajnok voltam, három éven keresztül az akkor még raceboard-nak nevezett kategóriában voltam ranglistavezető.

- Egyre többen érdeklődnek a fotózás iránt, azonban ezen fiatalok csak egy részénél jön szóba a sajtófotózás - nekik mit üzennél, mire figyeljenek?
- Kitartást, türelmet és megfelelő felkészültséget javaslok, mind szakmai, mind közéleti szempontból. Azt is el kell mondani, hogy a sajtófotózás megélhetési szempontból egyre nehezebb. Ha pedig valaki a világ élvonalába szeretne kerülni, akkor a fővárosból mindenképpen nagyobb eséllyel indul, már csak az ottani történések miatt is. Legutóbb a 2006-os őszi események megörökítésével lehetett a világ élvonalába kerülni, és be is kerültek a kollégák. Legyünk őszinték, pénz ma leginkább a tabló és esküvőfotózásban van.

B. G. - Fotó: Dittrich Éva