Pécsi Arcok - Karnics Zoltán, a Psycho Mutants frontembere: a disznóktól a mutánsokig

Már nemcsak szűkebb pátriájában, hanem országszerte, sőt külföldön is egyre ismertebb és népszerűbb a zenerajongók körében a pécsi Psycho Mutants. A műfajilag nehezen meghatározható banda frontembere sokat tesz azért, hogy mindez a jövőben még inkább így legyen. Karnics Zoltánnal, a pécsi éjszakai élet egyik legismertebb figurájával a múltról, disznókról és a zene átpolitizált helyzetéről beszélgettünk.

- Honnan jött a zene iránti rajongás? Kitől örökölted a tehetségedet?
- Édesapám a vasútnál dolgozott kalauzként, de különböző fúvószenekarokban, sőt katonazenekarban is trombitált. A tőle kapott vonal volt hatással rám. Egyébként zeneőrült vagyok, hatalmas gyűjteményem van gyerekkorom óta. De nem ragadtam le a hetvenes éveknél, hanem gyűjtöm a rá következő évtizedek számomra meghatározó zenekarainak lemezeit is.

- Milyen zenei ívet írt le a pályafutásod, mielőtt ennyire futott volna a szekér? Hogyan kezdődött?
- Amikor Pécsre kerültem, Ivadékok névvel alakítottam egy csapatot. Akkoriban nagyon vonzódtam az ipari „hangszerekhez", az olajoshordókhoz, fúrókhoz, hiszen elsősorban az Einstürzende Neubauten zenéje inspirált, így mi is megpróbáltunk ahhoz hasonló zenét csinálni. Egyrészt olcsó volt, mert nem kellett dobfelszerelést venni, másrészt MÉH-telepekről be lehetett szerezni azokat a szerszámokat, amik kellettek - cserébe egy rekesz sört adtunk. Emellett természetesen rendes hangszereink is voltak, volt például hegedűsünk is. Egész olyan volt, mint ha egy melbourne-i underground zenét összeraktunk volna egy ipari szekciós bandával, ráadásul magyar szöveggel. Sokszor visszahallgatva, nosztalgiával, gondolkoztam rajta, hogy jó lenne egy emlékkoncertet létrehozni valamikor.

- Aztán jött a szép - és sokak számára értelmezhetetlen - nevű Transzcendentális Disznók zenekar...
- Az előző együttes két év után feloszlott, aztán jött ez a csapat, amelynek működése során szintén az ipari zene volt a meghatározó. Használtuk továbbra is a hordókat, fúrógépeket és kocsialkatrészeket, de rendszeresen próbáltunk, hogy ne keltsünk káoszt a koncerteken, amelyek végül egyfajta sámán-szertartásba torkolltak. Jó volt az az időszak, csak sajnos a tagok többsége különböző alkohol- és drogproblémákkal küszködött. Tizenegy-tizenkét ember egy helyen sok, valaki mindig kilógott, így hosszabb távon sajnos nem ment. Sok energiát kellett ráfordítani és belefáradtam egy idő után. Aztán megalakítottuk a Noise Pigs elnevezésű triót, amelyben billentyűs hangszereken játszottam, de aztán megismerkedtem egy norvég orvostanhallgatóval, és a szerelem kivitt Norvégiába egy évre.

- Csak a zenélésből nem lehet megélni.
- Sok mindent kipróbáltam már korábban: a hatvanas-hetvenes évek ruháit árultam egy használtruha-kereskedésben, de dolgoztam kórházban is négy évig, voltam szociális munkás és raktáros is egy nagykereskedelmi cégnél. Sokan azonban a Dante Café és a Kino Café csaposaként ismernek inkább.

- És hogyan indult a Psycho Mutants karrierje?
- Norvégiából visszatérve 2003-ban alakult a zenekar, az akkori felállásból már csak Rizsa és én maradtunk. Ekkor nyílt egyébként a Kino Café is. A névvel kapcsolatban úgy gondoltuk, hogy legyen egy kicsit pszichobilly-s és egy kicsit monster-es, és egy kicsit szörfös zene. Így lettünk eredetileg Psycho Mutants from Planet Billy. 2005-ben aztán jött a váltás, más zenészek érkeztek, így lerövidült a név. Hát, változunk azért mi is...

- Sokan próbálkoztak már megfogalmazni, hogy milyen zenét is játszotok valójában...
- Egyelőre nem is tudják, sőt, még nekünk is nehéz elmondani, mert sok fajta stíluság van benne, amit aztán összegyúrunk egyfajta zenévé.

- Bár jelenleg nagyon megy a csapatnak, hogyan látod, milyen a zene helyzete most hazánkban?
- Itthon nagyon nehéz. Sajnos sokat számít, ha egy együttesnek játsszák a számait az MR2-n, hiszen az hoz egy kis pénzt a konyhára. Nagyjából 30-40 zenekar van, akik a fesztiválozásból egész szépen megélnek. Ha én csak a zenével foglalkoznék, akkor sok mindent másképpen csinálnék. Sokan segíthetnének a fiatal tehetségeknek, de nem teszik. Nekünk megvan a kis táborunk, de sok év kellett hozzá, hogy eljussunk ideáig. Akár ki is mennék külföldre, de ezt a zenekart nem hagyom cserben, megfogadtam, hogy végigcsinálom. Nekem nagy a tét, hiszen gyerekkori álmom valósult meg. Én leszek az utolsó ember, aki ebből a bandából kiszáll.

- Meddig lehet ezt csinálni, mik a tervek a jövőre nézve?
- Természetesen sok tervünk van. Nemrég volt egy tagcserénk, azonban a közeljövő meghatározó lesz a csapat számára. Nemsokára indulunk egy három fellépésből álló rövid kis turnéra Franciaországba és Svájcba. Ez vízválasztó lesz, hiszen ezeken a fesztiválokon rengeteg menedzser és producer van jelen, és lehet, hogy lesz akkora szerencsénk, amellyel kifoghatunk egy kis támogatást külföldrő. Bár azt tudom, hogy Londonban, Párizsban, Montpellierben rendszeresen írnak rólunk és játsszák a számainkat. Nemsokára stúdióba vonulunk, s úgy érzem, az új lemezzel megváltozik majd a zenekar élete.

H. L. B. - Fotó: Dittrich Éva