Pécsi Arcok - Mánfai György: John Lennontól a hajléktalanokig, a Barbakántól az Ágoston térig

Sorozatunk következő részében Mánfai Györgyöt, Pécs egyik legismertebb fotográfusát szólaltatjuk meg, aki keresztül-kasul bejárta már Európát, de még nem járt a kontinens határain kívül. Igaz, egy meghívásnak eleget téve hamarosan opálbányákról és Dél-Ausztrália különlegességeiről készít majd felvételeket a hatalmas országban. A fotóssal a képek mellett zenéről, Pécsről és a hajléktalanságról is beszélgettünk.

- Honnan jött a fotózás iránti vonzalom? Volt-e családi indíttatás?
- Gyerekkoromban valamikor édesapám fotózott amatőr szinten, a fürdőszobában készítette a családi képeket - mint abban az időben mások is. Ő szerettette meg velem a természetet; családi szokás volt ugyanis, hogy minden hétvégén kimentünk az erdőbe, s ott édesapám fotózgatott, bár elsősorban mi négyen gyerekek voltunk a téma. Aztán később mégis zenével kezdtem foglalkozni, zongorázni tanultam és énekelni. Aztán a fényképezés felé egy váratlanul momentum, konkrétan John Lennon halála fordított. Éppen koncert volt a pécsi József Attila Művelődési Házban, ahol a magyarországi dalosok, azaz versmegzenésítők estjét tartották. Én is a fellépők között voltam. Akkor érkezett a hír, de a többiek nem is hallottak róla, hogy meghalt Lennon. Azon az esten én jelentettem be Lennon halálhírét, és azon nyomban megszerveztem egy emlékkoncertet. Az akkori Népszabadság azt írta, hogy a világon az első emlékkoncertet én szerveztem, s közreműködött zongorán, gitáron és Lennon-keretes szemüvegben Mánfai György - bár akkor még nem is voltam szemüveges... Utána jött az ihlet. Elkértem a szomszédtól a fényképezőgépét, megmutatta, hogyan működik, én pedig csináltam egy montázst. Azzal rögtön megnyertem egy pályázatot, majd negyed év múlva második lettem egy másik pályázaton, majd harmadik egy újabb versenyen. Na, úgy éreztem, hogy megyünk lefelé, egyre rosszabbak az eredmények. Ekkor kezdtem el komolyan foglalkozni a fotózással, és kezdtem eljárni az Ifjúsági Házba, a Diaporáma Stúdióba és elkezdtem a Mecseki Fotóklubot is látogatni. Próbáltam ellesni a lényeget az ottani érett fotósoktól. Így viszonylag hamar, 1987-ben egy nemzetközi fesztiválon már megnyertem az első díjamat. Így kezdődött.

- A művészet többi ága sem áll távol öntől. Hogyan tudja összeegyeztetni ezeket a munkásságában?
- A költészet nagyon közel áll hozzám, csakúgy, mint a zene és a képzőművészet. Ha meglátok valamit, akkor mindig elindul bennem valami: mind a verseknél, mind a zenénél képek születnek. Utazásaim közben állandóan zenét hallgatok, miközben gyönyörködöm a tájban. Olykor hallom az olasz tájakon Mendelssohn Olasz szimfóniáját, vagy egy Liszt-, Csajkovszkij-, Beethoven- vagy éppen Chopin-darabot. Megvannak a képek hangulata között a tartalmi-gondolati összefüggések. Nagyon sok zenei indíttatású képet készítettem már.

- Európa majdnem összes államában megfordult már. Hogyan készül egy útra?
- Korábban a fesztiválokra meghívások útján jutottam el, de ott nem volt lehetőség, hogy utazási élményeket készítsek, hanem maga a fesztivál volt a lényeg. Az egyetem Földrajzi Intézetében működik egy utazási iroda, az általa szervezett programokra megyek el. Autodidakta földrajzos vagyok, nagyon megszerettem ezt a tudományt, hiszen 24 éve vagyok a Földrajzi Intézet munkatársa. Természetesen közel áll hozzám a természetföldrajz, de az urbanisztika is, hiszen nagyon érdekel a szociofotó: hogyan élnek az emberek? Nemcsak a nagyvárosokban, hanem a kisebb helyeken, falvakban, tanyákon. Az egyik kedvencem az életkép. Szeretem, hogy ahol járok, megörökítem a hely hangulatát. Az utakra fel szoktam készülni, utánanézek, hogy mit fogok látni, s van egy előzetes elképzelésem, hogy hol mit fogok elkészíteni. Van, ahová visszamegyek másodszor is, ennek oka elsősorban az, hogy nem olyan régóta fotózom digitálisan. Terveim között szerepelnek még könyvek, bár manapság a könyvkiadók és nyomdák sem foglalkoznak azzal, hogy diákat vegyenek át. Számomra ez fájdalmas, mert sok szép diát készítettem olyan helyeken, ahová nehezebb még egyszer eljutni. Például Skandináviába, Izlandra vagy a brit szigetekre.

- Térjünk vissza Pécsre. Mint fotográfus, mely helyek vonzzák leginkább?
- Pécs számomra a "minden". Sok dolgot ott lehet hagyni, de Pécset én nem tudnám soha. Csodálatos embereket ismertem meg, főleg - miután 24 éve itt vagyok az egyetemen - nagyszerű tudósokat, kutatókat, akiknek tudásánál csak szerénységük nagyobb. Helyek tekintetében jó pár kedvencem van. Nagyon kedvelem a Havi-hegyet és környékét. Onnan nagyon szép a város, jó lenézni Zidinára és környékére. Szeretem a történelmi belvárost, a Barbakántól az Ágoston térig, a kis utcákat. Ahol azonban mindig igazi megnyugvást találok az az egyetem Botanikus Kertje. Minden napszakban és évszakban nagy változatosságot nyújt. Ha magánéleti nehézségek adódnak, ott mindig előjön az a belső hang, amely segít abban, mit és hogyan kellene csinálnom. A kert minden zegzugát ismerem; erről írtam is Vallomás címmel.

- Ha jól tudom, akkor a szociális érzékenysége a hajléktalansággal kapcsolatban is megnyilvánul.
- Az utóbbi időben központi téma lett az utcán élők helyzete. Bizonyos fokig - mint fotográfust - nagyon izgat a téma. Nem egyszer beszélgetésbe elegyedem hajléktalanokkal, így meg tudom különböztetni a valóban szerencsétlen sorsúakat azoktól, akik nem azok. Viszont nem tudom elfogadni azt, hogy a belvárosban a turistákat részegen zaklatják és büdösen fetrengenek a padokon. Eléggé rontja a városképet.

- Elég sok díjat nyert az évek folyamán. Melyikre a legbüszkébb?
- Készítettem egy Akvarell elnevezésű sorozatot, amellyel közel harminc díjat nyertem, köztük kétszer fesztiváltrófeát is, Franciaországban és Belgiumban. A hozzá való zenét Mahler 4. szimfóniájának harmadik tételében találtam meg. A sorozattal kapcsolatban azonban az a legnagyobb élményem, hogy a képeket látva egy világhírű pszichiáter elkérte tőlem azokat, hogy terápiás célokra alkalmazza őket. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, hogy a nyolcvanas évek végén elsőként készítettem festményszerű képeket, ami akkoriban újdonságnak számított. De nemcsak erre vagyok büszke, hanem arra is, hogy számos ismert közéleti személyiség, művész, politikus, tudós a róluk készült portréfotóimat használják fel különböző helyeken.

- Egy nemrég elhunyt neves tudósra is szeretettel gondol vissza.
- Életem legszebb levelét Kopp Máriától kaptam. Egy konferencián készítettem képeket a résztvevőkről, így róla is. Egy csodálatos, kézzel írt levélben köszönte meg. Nagy fájdalom, hogy nincs már közöttünk. Ezek a visszajelzések sokat jelentenek, hiszen Kopp Mária esetében olyan emberről van szó, aki ismeri az emberi lelket. Fontos számomra, hogy erkölcsi tisztaságú és nagy tudású, ugyanakkor szerény példaképeim vannak. Sajnos a média világa inkább a bóvlit, a kerti törpéket - értsd: celebeket - tartja fontosnak mutogatni, mindenféle hülyeségeikkel együtt.

- Mik a tervei a közeljövőre nézve?
- Küszöbön áll az ausztráliai meghívás, ahol többek között opálbányákat is felkeresünk, bár már előre figyelmeztettek, hogy nem mindent lehet majd lencsevégre kapni. Nagyon sokféle opál létezik, az öt nagy opálbánya közül kettőbe fogunk ellátogatni. A terveim között szerepel még, hogy be szeretném fejezni a Balkánról szóló sorozatomat. A több országra szakadt egykori Jugoszlávia államait szeretném bemutatni, hogy mi történt náluk az elmúlt húsz évben. A vérző sebek ugyanis még sok helyen megvannak. Vukováron áll még egy fantasztikus karakterű fa, amelyet egy bomba égetett meg, mintegy mementóként emlékeztetve a háború borzalmaira. Ennek ellenére a balkáni emberekben mindig ott a derű...

H. L. B. - Fotó: Dittrich Éva