Pécsi Arcok - Márton Gábor kicsit csalódott, és visszavágyik Izraelbe

Szinte mindenki ismeri Pécsett. Játékosként többször visszatért szülővárosába, mégsem becsülték meg, ahogy fogalmaz, lokálpatriotizmusa nem kifizetődő - elég csak az utóbbi idők eseményeire gondolnunk. Játszott Zinedine Zidane ellen, Izraelben istenítették, itthon azonban csak kevés lehetőséget kapott a válogatottban, amit élete végéig fájlal. Sorozatunk következő részében Márton Gábor, a PMFC edzője vall pályafutásáról és jövőbeli terveiről.

- Korán megpecsételődött a sorsa, hogy futballista lesz, hiszen édesapja is kergette a bőrt.
- Abban az időben ez jellemző volt, manapság már nem annyira. Az én fiam sem focizik, nem is erőltettem soha. Valóban speciális helyzetben voltam, hiszen a nagypapám volt a PVSK-pálya gondnoka sokáig. A nagyszüleim ott is laktak a pálya mellett. Ötéves koromig hétköznap náluk laktam. Még alig tudtam járni kétévesen, amikor már kergettem a labdát. Az „örökítőanyag" sikeresen átjött, hiszen édesapám is focizott korábban. Ő bajai származású, de aránylag későn, 17 évesen kezdett el futballozni, hiszen sokat kellett segítenie a ház körül. Nagyon tehetséges volt, rengeteg élcsapat - például a Fradi és a Honvéd is - hívta, de ő a PVSK-t választotta - bár soha az életben nem tudta megválaszolni, hogy miért. Valóban nem létezett számomra más, csak a foci. Az akkori suszter, aki a pályán dolgozott, csinált nekem egy nagyon kicsi, bőrből készült stoplist. Később, már serdülőként is csak a játék volt az eszemben, vasárnaponként, a délelőtti bajnoki meccsek után délután ismét belevetettem magam a baráti derbikbe.

- Előbb a PMFC-hez került, majd PVSK-nál folytatta, majd újból PMFC következett.
- A PMSC-nél egy tehetségkutatón vettem részt 11 éves koromban, s be is kerültem a klubba. De nem éreztem jól magam, nem voltak jók a feltételek, volt, hogy gumilabdával edzettünk... Ami a legnagyobb problémám volt, hogy én egy későn növő típus, alacsony és duci gyerek voltam akkoriban, ami miatt elég sokat piszkáltak. Ezt nehezen viseltem, ezért fél év után átmentem a PVSK-hoz, ahol sokkal jobbak voltak a feltételek. Azonban közel egy évig nem tudtam játszani, mert a PMSC-nél voltam leigazolva, nem akartak kiadni. Az akkori utánpótlásnál tevékenykedő Garami József rengeteget járt utánam, hogy menjek vissza - de nem akartam. Maradtam a PVSK-nál jó pár évet, serdülőként már az ifiben játszottam. Aztán változtak a körülmények, a felnőtt csapat kezdett lemenni, s úgy láttam, hogy vissza kell térnem a PMSC-hez.

- S lett az azóta is sokat emlegetett nagy generáció tagja.
- A következő évben aztán a híres ificsapattal megnyertük az országos bajnokságot, ami a mai viszonyokat figyelembe véve sokkal nagyobb tett volt, hiszen tágabb volt a korosztályi besorolás. A következő évben megnyertük az ifi kupát, mert akkor még ilyen is volt... A játékosok többségéből NB I-es focista lett, így például Bogyay, Tomka, Bérczy, Turi, Lovász (utóbbi kettő egy kicsit előbb, azt hiszem, mert ők voltak Garami József kedvencei. Én nem tartoztam ebbe a körbe, mármint a kedvencek közé, aminek az okát a mai napig nem tudom megfejteni. Pedig mindig igyekeztem... Bár nyilván bennem is volt hiba, hiszen fiatal voltam, szerettem élni, ki is próbáltam sok mindent. Nagyon sokan ismertek, lehet, hogy nem jól dolgoztam fel a népszerűséget. Aztán nekem is változtatnom kellett, amihez talán jól jött a hírhedt bundabotrány, amikor több játékost eltiltottak egy időre, így stabil kezdőjátékos lettem. Rájöttem, sokkal sportszerűbben kell élnem, hogy folyamatosan jó teljesítményt nyújtsak. Aztán alig egy év alatt felnőtt válogatott kerettag lettem. Akkor még centerhalfként. Végre egy kicsit rendeződött a helyzet az edző és közöttem. Én azóta sem sokat változtam, ha valami bánt, akkor azt elmondom. Lehet, hogy egy kicsit túlteng bennem az igazságérzet, s ezt az emberek sokszor úgy úgy állítják be, hogy balhés vagyok. Pedig csak egyszerűen próbálok őszinte lenni.

- Bajnoki ezüstérmet és kupagyőzelmet ünnepelhetett a felnőttcsapatnál.
- 86-ban lettünk ezüstérmesek, előtte, 1985 őszén mutatkoztam be az NB I-ben a Debrecen ellen. Az nagyon jó csapat volt, csakúgy, mint az, amelyik 1990-ben megnyerte a kupát. Korábban kétszer is eljutottunk a kupadöntőbe, de sajnos csak másodikak lettünk mindkét alkalommal. Ezután bemutatkozhattam a felnőtt válogatottban is, és megkerestek külföldről.

- Az első, belgiumi vendégjáték nem úgy sikerült, ahogy eltervezte.
- Szerencsés voltam abból a szempontból, hogy olyan csapathoz kerültem, a Genkhez, amely akkor jutott fel az élvonalba - azóta egyébként bajnoki címet is nyert. Ott játszott már Gyimesi Laci, aki sokat segített a beilleszkedésben, mert nem beszéltem nyelveket. Ezért is próbálom a mostani játékosokat is rávenni arra, hogy tanuljanak nyelveket. Annál rosszabb nincs, mint ha valaki külföldön nem tud megszólalni. Jól indult a pályafutásom, sok gólt szereztem centerhalfként a felkészülés alatt, csak a bajnoki rajt előtt egy héttel megsérültem, bár utána ismét jól ment a játék. Azonban jött egy óriási törés a csapat játékában, amit gyakorlatilag az én nyakamba varrtak, hiszen nem azt játszottam, mint amit úgy gondoltam, hogy az erényem. Ráadásul az edzésmódszer sem tetszett, a sok erdei futás, a monotonitás egyszerűen visszalassított. Másfél év után eljöttem, bár a Bosman-szabály még nem létezett, így a játékjogom náluk maradt. Így kerültem a Kispest-Honvédhoz, ahol az első félévben Mezey György volt az edzőm, utána Verebes József irányította a csapatot pár meccs erejéig, végül a finn Marti Kuusela érkezett, aki az első külföldi edző volt, aki bajnokságot nyert Magyarországon. Ezzel a bajnoki aranyéremmel gyakorlatilag mindent elértem Magyarországon.

- Aztán újból Nyugatra ment...
- A bajnoki cím után Cannes-ba kerültem, az az együttes szintén újonc volt az első osztályban. A világhírű Luis Fernandez volt az edző, egyből a hetedik helyet értük el, ami akkor Franciaországban UEFA-kupában való indulást ért. Még a Paris Saint-Germain is érdeklődött utánam. Fernandez éppen a párizsiakhoz távozott, őt Safet Szuszics váltotta. Egy probléma volt, nem értették, hogy miért kellene értem fizetniük, ha nincs szerződésem... Mivel hívtak Pécsre, hazajöttem. Ez a Tóth Béla-éra volt. Fűt-fát ígértek, de... Életem legnagyobb hibája volt. Négy hónap után egy fillért sem kaptam. Aztán volt egy ajánlatom Spanyolországból, az élvonalbeli Valladolid részéről. A feleségem utolsó hetes terhes volt, így aztán maradtam. Ez a pécsi korszak óriási csalódás volt. Az az érzésem, hogy játékos koromban is az egyik legrosszabbul fizetett focista voltam Pécsen. Nem kellemes emlék, ennek ellenére az ember megmarad lokálpatriótának, bár rájöttem arra, hogy egyre inkább nem éri meg.

- A következő állomás újból egy másik ország, Izrael volt. Mennyire volt az más világ?
- Természetesen más volt, de azon a részen, ahol én voltam, eléggé európai az élet. Fantasztikus négy és fél évet töltöttem el ott, nagy sikereket értem el a klubjaimmal. Kupagyőztes és bajnoki ezüstérmes lettem, voltam az év legjobb külföldi játékosa is. Nemcsak én, hanem a többi magyar focista is óriási sztárnak számítottunk, így Hamar Pista, Sallói, Pisont István, vagy a pécsieknek is ismerős Czéh Laci. Máshogy viszonyulnak arrafelé a futballhoz, hihetetlenül imádják és rajonganak érte. Jó bajnokság volt, remek körítéssel, jó csapatokkal.

- Aztán ismét a pécsi csapatnál folytatta karrierjét - talán már nem is meglepő módon...
- Visszatértem az akkor a másodosztályban szereplő csapathoz. Megint megígértek mindent, aminek a negyede sem teljesült. Volt NB I-es ajánlatom, de nem akartam ingázni. Megint kaptam egy-két pofont, de annak örültem, hogy visszakerültünk az élvonalba az én vezérletemmel. Aztán egyfajta „rábeszélésre" befejeztem Pécsett a játékos pályafutásomat. Még levezettem Ausztriában, majd Barcson.

- Maradt-e tüske önben, hogy „csak" 21-szer játszott a válogatott csapatban?
- A válogatott mindig a gyenge pontom volt. Voltak játékosok, akik szerintem nem érdemelték volna meg, hogy címeres mezben focizzanak negyven-ötven alkalommal. Én a svédeknek rúgtam az egyetlen gólomat, amit a válogatottban szereztem, ám a következő meccsen már kimaradtam a csapatból. A legjobb időszakomban, 28 éves korom körül éltem kint Izraelben, a legjobb három évem volt, ha lehet ilyet mondani, remek formában voltam. Akkoriban Csank János volt a szövetségi kapitány, aki kijelentette, hogy Izraelből és Ciprusról nem válogat be senkit, mert mi ott csak „homokozunk"... Szerintem megérte volna a fáradtságot egy repülőjegy, hogy az MLSZ illetékesei megnézzenek egy-két mérkőzést. Már akkoriban is lenéztünk mindenkit, pedig már akkor sem volt ennek semmiféle szakmai és erkölcsi alapja. Három év alatt sok válogatott mérkőzésen szerepelhettem volna. Talán a tüske nem elég jó kifejezés. Ez az életem végéig hiányozni fog a karrieremből. Főleg annak fényében, hogy voltak olyanok, aki semmit nem értek el pályafutások során, mégis többször, ötvenszer-hatvanszor voltak válogatottak, mint én. Igaz, volt olyan időszak, amikor félévente cserélték a szövetségi kapitányokat, nem volt állandóság. Előfordult, hogy két meccs között 15 játékos váltotta egymást a csapatban. A teljesítményem alapján több lehetőséget kellett volna kapnom a válogatottban. Ez egyébként a mai napig úgy működik, hogy ki van mögötted, hol játszol. Úgy látom, hogy a mai magyar válogatottban sem a legjobbak játszanak, hanem bizonyos érdekek miatt szerepelnek azok, akik. Természetesen ez nem mindenkire vonatkozik.

- Tervezte-e, hogy edzőként folytatja pályafutását?
- Igazából nem terveztem, hogy edző leszek, inkább klubvezetői pozícióban gondolkodtam. Levezetésként kerültem Barcsra, ahol egy jó hangulatú társaság jött össze. Az idő tájt Pali bácsi (id. Dárdai Pál - a szerk.) volt az edző. Mellette fokozatosan kaptam ihletet arra, hogy kipróbáljam magam a kispadon is. Elkezdtem pályaedzősködni, kiderült, hogy van affinitásom hozzá. Egyébként nem biztos, hogy egy volt játékosból egyből jó edző is lesz. Rengeteg tanultam tőle, csakúgy, mint másoktól. Te döntöd el, hogy mi az általad kijelölt út, amit átveszel másoktól. Megkerestek Kozármislenyből, ott már vezetőedzőként számoltak velem. Az utolsó öt bajnokin vezettem a csapatot, mondhatom, hogy sikerrel, hiszen két döntetlen mellett háromszor nyertünk - legutoljára pont a Barcs ellen. Sokan meglepődtek, amikor érvényes szerződésem ellenére felálltam a kispadról. Úgy éreztem, hogy még nem vagyok felkészülve arra a szintre, még sokat kell tanulnom. Így elfogadtam a PMFC U19-es csapatának vezetését. A felnőtt csapatnál Róth Anti lett az edző, aki engem kért fel, hogy legyek a segítője a másodosztályú együttesnél. Nehéz szívvel hagytam ott a gyerekeket, de úgy éreztem, kötelességem segíteni Rocsónak. Mint utóbb kiderült, ez a döntés az edzői pályafutásomat nagyban befolyásolta. Rocsó mellett „be tudtam lőni magam" arra, hogyan alakítsam edzői hitvallásomat, szakmai filozófiámat. Amikor kenyértörésre került sor, egy évre visszakerültem az U19-esekhez. Noha a hetedik helyen végeztünk, megköszönték a munkámat. Egy újabb fricska... Visszatértem Kozármislenybe, ahol nagyon sikeres két és fél évet töltöttem el, annak ellenére, hogy nehéz anyagi helyzetbe került a klub fél évvel azután, hogy odakerültem. Ennek ellenére előbb ezüstérmesek lettünk, majd 32 pontos félszezont zártunk, ami szerintem sokáig csúcs marad. Ekkor megkeresett a PMFC ügyvezetője a klubtulajdonos felkérésére, hogy irányítsam a PMFC-t. Így sokadjára is visszakanyarodtam a pécsi csapathoz. Úgy gondolom, hogy amit célul tűztünk ki, azt nagyjából teljesítettük is.

- Hogyan képzeli el magát öt év múlva? Mivel lenne elégedett?
- Ha Magyarországon dolgoznék - ami hosszú távon nem célom - az lenne az első, hogy legyen csapatom. De igazából azt szeretném, ha sikerülne külföldre szerződnöm. Ez a célom, ezért dolgozom. Nem Nyugat-Európába mennék, mert ott azért nekünk kevés esélyünk van, bár ha valakinek jó kapcsolatai vannak, akkor bármi lehet. Nekem sajnos sem játékosként, sem edzőként eddig nem voltak. Mindig abból éltem, amit le tudtam tenni az asztalra. Én Izraelbe szeretnék visszamenni. Persze először el kell végeznem - és ez is a célom - a legmagasabb, Pro Licence-tanfolyamot. Azon poénkodom, hogy lassan már mindenkit felvesznek, s nem tudom, hogy nekem mit kéne csinálnom ehhez... Bízom benne, hogy minél előbb sikerül, s akkor ki tudnék teljesedni. De mindez csak úgy sikerülhet, ha addig is dolgozom, méghozzá jól. Hiszen az a jó edző, aki eredményes. Ezt mondom a mostani szereplés kapcsán is: nálam a hetedik hely nem számít sikernek, de az általunk elképzelt csapat jövőjét illetően egy előrelépés volt - például tavalyhoz képest.

- Mit csinál szívesen a szabadidejében? Mivel vezeti le a feszültségeket?
- Örökmozgó vagyok, nem tudok sokáig meglenni egy helyen. Különösebb hobbim nincs, mondjuk szeretem a jó autókat. Néha játszom az öregfiúk nagypályás bajnokságában, bár egyre nyűgösebben, mert mindig megsérülök. Korábban sokat futottam hét közben is. Ami a munkám, az a hobbim is. Néha külföldi szaklapokat tanulmányozok, hogy képezzem magam.

H. L. B. - Fotó: Dittrich Éva