Pécsi Arcok - Nagy Imre professzor, aki majd' ezer év pécsi irodalmi műveltségét dolgozta fel

Korok és nemzetek szerint osztályozott könyvek borítják a falakat teljesen befedő polcokat, hangulatos, régi ház, szép angolkert, pont így képzelnénk egy irodalomtörténész otthonát. Ebben a környezetben készítettünk interjút Dr. Nagy Imrével, a PTE professor emeritusával, akinek a napokban jelent meg újabb irodalomtörténeti könyve Öttorony címmel, amelyet nem csak a szakmának, hanem a szélesebb közönségnek is szán.

- Új kötete egyedülálló vállalkozás. Mi vezette arra, hogy megírja e könyvet?
- Krúdy Gyula Asszonyságok díja című művének hősnője megérzi, hogy annak a gyermeknek a lelke, akit majd a könyv végén kell megszülnie, ráül a vállára. Én is tudom, hogy ennek a könyvek a lelke mikor ült rá a vállamra. Fiatal középiskolai tanár voltam, amikor 1973-ban egy délután meglátogattam Lovász Pált, a Janus Pannonius Társaság egykori elnökét. Elmondtam neki, hogy érdekel a pécsi kulturális hagyomány. Ő arra bíztatott, hogy a város irodalmának történetét egyszer írjam meg. Azóta eltelt negyven év: egyetemi feladatköröm, más témájú kutatásaim s ez idő alatt megjelent könyveim miatt nem volt időm megírni ezt a kötetet. 2007-ben, Iskola és színház című színháztörténeti monográfiám megjelenése után hirtelen úgy éreztem, hogy ez a lelkecske elkezdett mocorogni. Meg akart végre születni. Hat év alatt jutottam el a kezdetektől egészen a XX. század első harmadáig.

- Majdnem ezer év irodalmi műveltségét dolgozta fel a könyvben.
- A kezdet egészen pontosan megjelölhető: 1009, amikor Szent István megalapította a Pécsi Püspökséget. Innen jutottam el 1923-ig, amikor a Pécsre menekülő Erzsébet Tudományegyetemet a város befogadta. A könyv nemcsak a város latin és német elnevezése miatt kapta az Öttorony címet. Pécsett én öt olyan intézményt találtam, amely irodalmi szövegeket inspirált, amely szerzőknek adott egzisztenciát: ilyen a püspökség, az egyetem, a Klimo-könyvtár, majd később, a polgári korban a színház és a sajtó. Úgy gondolom, hogy egy várost az intézményei teszik azzá, ami. A város lelke, szelleme az intézményekben lakozik. Ezen elméleti struktúra alapján mondja el a pécsi irodalmi műveltség (ez tágabb fogalom, mint az irodalom) történetét a könyv huszonnégy fejezetben.

- Miként tudná összegezni a város e szempontból tekintett különlegességét?
- Pécs a magyar kulturális tér déli peremén található, ami egyszerre jelent veszélyeztetettséget, gondoljunk a török hódításra és a szerb megszállásra, ugyanakkor küldetéstudatot is. Ennek köszönhetően Pécs a mai magyarországi települések közül (a metropolisszá nőtt Budapestet nem számítva) az egyetlen olyan város, amelynek Szent István kora óta irodalmi folytonossága van. Mivel a város kultúrák találkozásánál létezik, az irodalom is több nyelven születik. Korábban latinul, de török nyelvű szövegek is vannak, Miroslav Krleža pedig - aki a horvát irodalom klasszikusa lett - több művében is feldolgozta pécsi emlékeit. Ez mind-mind hozzátartozik a pécsi irodalmi műveltséghez.

- Az említett tornyok építésében Ön is aktívan részt vett. Egyetemi munkássága mellett, a napi sajtóban megjelent filmkritikáit is gyakran méltatják.
- Amikor 1980-ban az Irodalomtörténeti Tanszékre kerültem, a kollégák tudták, hogy a magyar romantikus drámából írtam az ELTÉ-n doktori disszertációmat, így rám bízták a felvilágosodás és a reformkor irodalmának oktatását. Bécsy Tamás professzort szeretném hálával megemlíteni: én tőle tanulva alakítottam ki azt a nyelvelméleti megalapozottságú drámateóriát, amely alapján vizsgálom a dráma és színház történetét. 1993-ban jelent meg Nemzet és egyéniség című könyvem, amely Bánk bán korszakáról szól.

- Miért éppen erre a korszakra esett a választása?
- Mondhatnám, hogy a korszak talált meg engem. Eredetileg a magyar romantikus dráma későbbi korszakáról kezdtem el írni, aztán rájöttem, hogy a forrásokhoz kell visszamennem: a kora romantikához. Ezt követően pedig időben még inkább visszamentem, mert a modern magyar dráma forrásai a XVIII. században vannak. Ezt írtam meg az Iskola és színház-ban.

- Általános tapasztalat, hogy a legtöbb magyar szakos hallgató leginkább a modern irodalom iránt érdeklődik. Kihívásként élte-e meg ezt az egyetemi oktatás során?
- Mi, akik a magyar irodalommal foglalkozunk, a nemzeti közösség egésze szempontjából fontos feladatot végzünk. Úgy kell rávezetni a témára az újonnan és sokszor nem a legkorszerűbb ismeretekkel érkező diákokat, hogy ne riasszuk őket el közben. Igaz, rengeteget kell olvasni, s ezt nem mindenki bírja. Az utat a tanároknak és a hallgatóknak együtt kell bejárniuk. Pályám első több mint tíz évében középiskolában tanítottam, amit akkor parkolópályának gondoltam, de most hálát adok az Istennek, hogy ebben az ajándékban részesülhettem. Egyrészt emberi szempontok miatt, mert egykori tanítványaimmal ma is tartom a kapcsolatot, másrészt azért is, mert ekkor tanultam meg tanítani, azt, hogy miként találjam meg mondanivalómhoz a megfelelő formát.

- E viszonylag jó körülhatárolható szakterülethez képest a filmkritika egy jóval szabadabb közegnek tűnik...
- Úgy gondolom, hogy az irodalomtörténésznek szükségképpen foglalkoznia kell saját korának irodalmával és művészetével is. Ebből fakad kritikai tevékenységem. És mivel nap mint nap szövegekkel, írással foglalkozom, számomra pihenést, kikapcsolódást jelent képeket nézni. Tizenöt éven keresztül írtam filmkritikákat hétről hétre a megyei napilapba. Nagyon hálás vagyok ennek a munkának, mert ennek köszönhetően megtanultam gyorsan, pontosan, szemléletesen és talán élvezetesen írni. A film és média tanszéken kurzus keretében oktatom e publicisztikai műfaj írásának lehetőségeit.

- Min dolgozik most?
- Van egy nagy vállalásom, hogy elkészítsem Katona József korai drámáinak kritikai kiadását. Ez nagyon bonyolult, de gyönyörű feladat, amihez az is hozzátartozik, hogy összegyűjtsem azt a tudásanyagot, ami ezekről a szövegekről létrejött. Szeretném még feldolgozni a pécsi irodalmi műveltség jelen korát is. A dolog tétje ugyanis, hogy amint egy ember, úgy egy város is, ha elveszítené az emlékezetét, az identitását veszítené el. Mert egy város karakterét jelentős mértékben kulturális emlékezete határozza meg.

- Ha már itt tartunk, házuk falán Gebauer Ernő emléktáblája található.
- Ezt a házat körülbelül száz éve építtette első tulajdonosa, akitől Schindler Aurél, a legendás mérnök-tanár vette meg, az ő halála után Gebauer Ernő és felesége bérelte ki. Itt volt a mester műterme, ahol most beszélgetünk. A Gebauer-emlékév kapcsán került az emléktábla a ház falára, igen nagy örömömre. Ahogy mondtam, nem csak egy embernek, hanem egy városnak is van identitása, sőt még egy háznak is. A kulturális emlékezetet nem csak megőrizni, hanem teremteni is kell.

- E ház nem csak a tudományok és művészetek tere, hanem egy család otthona is.
- Feleségemmel, Mathia Gyöngyivel, aki szintén magyar szakos tanár, két leánygyermeket neveltünk fel. Egyikük pszichológus Zalaegerszegen, másik lányunk pedig a tanári pályát választotta, ő Németországban él. Három unokával büszkélkedhetünk, legidősebb közülük a berlini egyetem filozófia szakos hallgatója. Arra nagyon sokat adunk, hogy gyakran összejöjjünk itt, mert ez a családi fészek. Szinte soha nem vagyunk egyedül. A ház egyébként a Bessenyei utcában található, kinek munkásságával három könyvem is foglalkozik.

- Mit gondol, ez véletlen?
- Korábban, amikor kollégák rákérdeztek erre, azt mondtam, hogy véletlen. De már másképp gondolom. Rájöttem, hogy az ember élete előre meg van írva, nem parancsként vagy végzetszerűen, hanem megfejtendő feladatként. Nem mindenki fejti meg élete titkát, de boldog csak az lehet, akinek ez sikerül. Az sem véletlen, hogy elemista kisdiákként a Piusba jártam, pontosan abba az épületbe, ahol most a bölcsészkar található. Van egy jelmondatom: úgy dolgozz, mintha örökké élnél, és úgy imádkozz, mintha rögtön meg kéne halnod. Az ember nem él örökké, ám az élet éppen ettől olyan értékes. Tehát az embernek számot kell vetni azzal, amit még meg szeretne és meg tud csinálni. A korai Katona-drámák kritikai kiadása és az Öttorony folytatása mellett szeretném megírni a magyar romantikus dráma történetét Kisfaludy Károlytól Csiky Gergelyig, s könyvet írok - mai felfogásom szerint - a Bánk bánról.

B. G. - Fotó: Dittrich Éva