Pécsi Arcok - Somogyvári Vali, avagy egy hiányzó hang a reggelekből

Közel harminc éve ismerem, s eddig, ha négy-öt rövid, formális mondatot váltottunk a „körzetiben". Pályakezdőként láttam, ahogy rendíthetetlen nyugalommal ült a stúdióban, s mikor a pilotjel felpiroslott, hangjával megtöltötte az étert, derűvel, nyugalommal. Nem hajhászta a szenzációkat, nem turbózta a valóságot, de mindig hiteles volt, alapos és tájékozott.

Az egykori pécsi körzeti stúdió képzeletbeli válogatottjának oszlopos tagja, Somogyvári Vali. Sportnyelven szólva - ami nem áll tőle távol - stabil tagja volt, negyvenkét évig viselte az „MR-csapat" mezét.

- Ugyan nem vagyok benne biztos, de nem hiszem, hogy lett volna valaki Önön kívül, aki ennyi ideig maradt volna egy helyen mikrofon mögött a magyar rádiózásban...
- Nem voltam vándormadár-típus - mondja egy félmosollyal, míg a kávéját kevergeti. - Azon kevesek közé tartozom, akinek hihetetlen szerencséje volt az életében, hiszen az volt a munkám, ami a hobbim is. Ritka nagy ajándék ez, nekem elhiheti.

- Elhiszem. Azt meg tudom, hogy nem könnyű ilyen irdatlan hosszú időt a pályán úgy megmaradni, hogy ne fásuljon bele az ember, de ezt sohasem éreztem, amikor hallgattam adásban.
- Empátia és kíváncsiság, e kettőnek zsigeri szinten meg kell lenni az emberben és akkor a többi megy magától. Aki nyitott a világra, figyel az élet történéseire, látja és megéli a kivételes pillanatokat annak kódolva van a siker is, a munka öröme. S ha ehhez belső fegyelem, némi rátermettség is párosul, akkor az egy ritka kegyelmi állapot. Azt gondolom, velem is ez történt és hálát adok érte a sorsnak.

- Ez a kíváncsiság ma is megvan? Nem fásult bele kicsit?
- Persze, hogy megvan... Munkával, rádióval vagy írással ugyan már régóta nem foglalkozom, de a kíváncsiság az életelemem. Folyamatosan olvasok, „mindenevő" vagyok, novellák, regények, újságok és persze az internet, ami sajnos engem is kicsit „függővé" tett. Istennek hála: minden percemben csinálok valamit, soha egyetlen pillanatra sem unatkozom. Néha magam se hiszem el, hogy jövőre már nyolcvanéves leszek.

- Látszik is, hogy tele van életerővel, mi a titka?
- Nincs semmi különösebb titka. Természetesen élek. Sokat kirándulok, „hivatásos üdülő" vagyok. Autóval, busszal vagy éppen gyalog járom az országot, négy térséget minden évben folyamatosan felkeresek. Míg mások vagyonokat gyűjtöttek én kötődéseket kerestem. Sopron, Agárd, Hévíz, a mátrai hegyvidék évente 4-5 hónapig kimeríthetetlen erőforrás a számomra.

- Nem hiányzik a rádió?
- Néha igen, negyvenkét év nem múlik el nyomtalanul. De nem bánkódom, hogy már vége, a mostani médiaállapotok, munkamódszerek már nem az én világom. Csak hírek vannak, tényeknek tálalt információk meg kommentárok, de az igazán személyes, a gondolatok mellett érzelmeket is közvetítő, emberi műsorok eltűntek.

- Annak idején, amikor ébredés után bekapcsoltam a rádiót sokszor az Ön derűs hangja köszöntött...
- Pedig én is milyen álmos voltam mindig! - neveti el magát. - A hajnali fél ötös kelést sose szoktam meg. Mostanság pótolom az alváshiányt. Harminc évig hajnalonként köszöntem a kutyasétáltatóknak, a tejeseknek a stúdióba menet. Minden szerda az enyém volt, de emellett minden héten még egyszer-kétszer a reggel is. Mindennek ellenére szerettem, meg a szombat délelőttöket, a „Jó pihenést" magazinműsor nagyon a szívemhez nőtt, talán ez volt az első vidám, élő magazin a rádiónkban. A rádiónkban, ami már a múlté... Kár érte...

- Miért?
- Nézze a világban azt látni, tapasztalni, hogy az emberek számára egyre fontosabb a saját személyes életterük, a maguk kis mikrovilága, amiről várnak híradást. Egyre szaporodnak a kismédiumok, a helyi újságok, rádiók, online portálok.... Nálunk meg pont fordítva történt, megszűnt több mint fél évszázad után az a rádió, amelyik a pécsi, baranyai, dél-dunántúli emberek mindennapjairól tartott tükröt a számukra. Tényleg, kár érte.

- A műsoraiban, a riportjaiban, tudósításaiban, interjúiban is egy érdeklődő ember faggatta a világot, a beszélgetőtársakat. A pályánkon bizony nem ritka, hogy a folyamatos munkában sokan sokszor megcsömörlenek a médiacsinálók... Megtörtént ez Önnel is?

- Valószínűleg egy pályaelemzés kimutatna hullámvölgyeket is, de én - úgy gondolom - sohase fásultam bele. Több mint harmincezer hanganyag, sokezer műsoróra élőben, a megszámlálhatatlan jó pillanat, amit a munkám adott nekem,- ez vitt engem mindig előre. Újra és újra értek pozitív impulzusok, amik mind-mind beleépültek az életembe, a személyiségembe. Különös kegy ez a sorstól, nem győzök érte hálát adni a jószerencsémnek. Azt gondolom: ez a muníció kitart, míg élek.

Kőhalmi Endre - Fotó: Kálmándy Ferenc