Nemrég ünnepelte 75. születésnapját Tóth Sándor táncművész, koreográfus, a Pécsi Balett egykori igazgatója. A tánc világnapján született, számtalan díjjal és kitüntetéssel elismert művészt faggattuk sorozatunk újabb részében, aki vallott Aczél Györgyről, Eck Imréről, a balett történetéről, a Rotary Klubról - s természetesen magáról is. A modern balettet Pécsett megalapozó koreográfust az évforduló kapcsán köszöntik kollégái és tisztelői az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón.

- Ön Bukarestben született. Ez éreztette-e hatását a pályája során?
- Nem. Én erdélyi családból származom, apám egy gyönyörű kis faluban, Énlakán született. Nekem is ott kellett volna világra jönnöm, de édesanyám veszélyeztetett terhes volt, előbb Székelykeresztúrra, majd Székelyudvarhelyre szállították, végül azonban Bukarestben születtem meg.

- Ha jól tudom, akkor gyermekkorában orvos szeretett volna lenni. Hogyan került mégis erre a pályára?
- Én átéltem a második világháborút, ahol rengeteg szörnyűséget láttam. Akkoriban romantikus alkatú gyermekként arra gondoltam, hogy jót kell tenni az emberekkel és segíteni a gyógyulásban őket. A táncos pályára véletlenül kerültem. Abban az időben munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb, osztályidegen kategóriákba sorolták be a gyerekeket. Én egyéb származású voltam, apám kisiparos volt. Nem nagyon láttam az esélyt arra, hogy egyetemre kerüljek, bár gimnáziumba felvettek - igaz, nem a humán tagozatra, ahová szerettem volna, hanem a reálra. Egy véletlen folytán kerültem a tánc közelébe: apám egyik kuncsaftja panaszkodott, hogy a lánya balettpartnere otthagyta, de készülnek az előadásra, s nincs párja. Apám megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem beugrani, hiszen úgyis valami ilyesmivel foglalkozom a gimnáziumban... Az iskolában azonban a Csongor és Tündét állítottam színpadra, s az egyik ördögöt is eljátszottam. Végül elmentem a balettiskolába, ahol azt mondták, hogy érdemes lenne komolyan foglalkoznom vele, mert alkatilag és egyéb szempontból is megfelelek. Ráadásul azokban az időkben a sportolóknak és a művészeknek egy kis előjoguk volt, nem számított a származás. Felvettek, bár már túlkorosnak számítottam 17 évesen. Abbahagytam a gimnáziumot, magánúton érettségiztem, majd öt év alatt végeztem el a kilencéves balettintézetet. Volt olyan év, amikor egyedül voltam az évfolyamon. Nagyon komolyan vettem a szakmát, hiszen tudtam, hogy vagy elsőnek érdemes lenni, vagy nem érdemes csinálni - olyan ez, mint a sport. 1960-ban végeztem. Volt egy nagy szerencsém - ha ezt annak lehet nevezni -, hogy 1956-ban nagyon sok táncos távozott külföldre az operaházból. Felvettek ösztöndíjasnak, hiszen alkatilag már felnőttnek számítottam, s így hamar felgyorsult a szakmai képzésem: volt olyan hónap, amikor 28 előadásom volt.

- Elérkeztünk 1960-hoz, amely korszakos jelentőségű év a pécsi művészeti életben, hiszen ebben az esztendőben alapították meg - mások mellett ön is - a Pécsi Balettet. Kérem, meséljen egy kicsit a kezdetekről.
- Eck Imrével az Operaházban ismerkedtünk össze, ő akkoriban ott volt táncos. Nagyon tetszettek az alakításai, pedig általában intrikus, negatív szerepeket játszott. Én szerettem, hogy ha a balett szól valamiről, ha a figurák kitapinthatóan emberiek. Akkortájt jött be Béjart egyik filmje, amelyben ugyanazok a táncelemek szerepeltek, amelyeket én is kigondoltam. Úgy éreztük, hogy nekünk is ilyen balettet kellene csinálnunk valahol vidéken. Azokban az években már elindult egyfajta kulturális decentralizáció, de még nem tudtuk, hogy hol valósítsuk meg az elképzeléseinket. Imre azt mondta, hogy vagy olyan városba menjünk, amelynek már vannak tánchagyományai, vagy egy olyanba, ahol egyáltalán nincsenek. Kevesen tudják, hogy 1959-ben Miskolc városának felajánlották, hogy operatársulatot létesíthessenek. Ezt a város és a színház elutasította, Pécsen azonban Katona Ferenc igazgató és Lendvai Ferenc lecsapott a lehetőségre. Ekkor dőlt el számunkra is, hogy ide érdemes jönnünk, hiszen rengeteg operában van táncbetét. Így lett a pécsi balett Pécsi Balett.

- Új utakat kerestek az akkori táncvilágban. A kulturális irányítás nem szólt bele a munkájukba?
- Az ismert aczéli terminológia szerint mi a tűrni kategóriába tartoztunk. Ugyanakkor fontos szerepet töltöttünk be, hiszen fontos volt az ország számára, hogy legyen egy ilyen társulat. Pedig sokszor tartottunk tükröt az akkori rendszernek. Volt egy rendezésem, aminek Tótágas - A művészet és a hatalom viszonya volt az alcíme, ezt megnézte Aczél György is. A mű bohócokról szólt: az egyik tanította a többieket. Egy táblára különböző betűket írt fel fordítva. Amikor kiderült, hogy a tótágas szó van a táblán, az egyik bohóc megfordította a táblát. A tanár azonnal pálcát ragadott, és visszafordította a táblát. A többi bohóc azonban erre úgy döntött, hogy fejre állnak. Az előadás után Aczél azt mondta: Idefigyeljen, ha ezt egy tehetséges bohóc megcsinálja, eltűröm. De ha egy tehetséges író megírja, akkor megölöm. Ennyi a kimondott szó és az absztrakció közötti különbség.

- Mire a legbüszkébb, visszatekintve az elmúlt több mint fél évszázadra?
- Arra, hogy él és dolgozik a balett-társulat. Nagyon nehéz körülményeket éltünk át, amióta 69-ben igazgató lettem. Kényszerből lettem igazgató, mert rossz anyagi helyzetben volt az együttes, nem volt például balett-termünk. Imrének nem volt energiája az adminisztrációs ügyekre, nagyon sokat alkotott és termékeny volt. Három éven keresztül semmi mást nem csináltam, mint az együttes élet- és munkakörülményeinek megváltoztatásán dolgoztam. Nehéz időszak volt, de szerencsére Nógrádi Róbert akkori igazgató és Imre között sikerült együttműködést teremtenem. Megértette, hogy tánc nélkül nem működik a színház.

- A politikára visszatérve: ön Kozármislenyben volt önkormányzati képviselő, később pedig alpolgármester. Hogyan került a közéletbe?
- A település érdekében tevékenykedtem. Rengeteg kisebb sport- és kulturális egyesület létezett, amelyek nem kaptak megfelelő támogatást. Felkértek, így lettem képviselő. Már az első évben a Kulturális és Sportbizottság elnöke lettem. Nagyon hiszek az egészséges testben, a mozgásban, a gyerekek ilyen irányú nevelésében. Sokat tettünk és dolgoztunk ezért. Az alpolgármesteri munka érdekes volt, bár nem szerettem annyira. Amikor a pártpolitikai érdekek kerültek előtérbe, akkor már nem indultam el a következő ciklusban.

- Mi a véleménye a művészeti életben zajló folyamatokról?
- Őszintén szólva nincs rálátásom rájuk. Az ügyek sosem a nagy nyilvánosság előtt dőlnek el. Tehetséges és sokoldalú nemzetnek tartom a magyart. Van egy csodálatos nyelvünk, ami szerintem a világon nincs még egy. Bernard Shaw egyszer azt mondta, hogy ha ő tudott volna magyarul, sokkal jobb író lett volna... A zenei életünk, a színházművészetünk az utóbbi időben az anyagi körülmények miatt nehéz helyzetbe került, sokszor meg kell alkudni bizonyos dolgokkal. De muszáj fenntartani, mert színház az egész világ és színház nélkül nincs világ. Olyan darabokat kell találni, amelyek a mostani nézőket is érdeklik, amelyekkel üzenni lehet számukra. Hiszek abban, hogy a művészet folytatja útját, hiszen tehetséges embereket a nehéz körülmények építenek fel igazán.

- Mivel telnek a mindennapjai?
- Szeretek teniszezni, járok úszni és bridzselni. Kozármislenyben alapítottam egy Rotary Klubot öt évvel ezelőtt, amennyire lehet, segítünk a hátrányos helyzetű, nagyon tehetséges, kiemelkedően teljesítő fiatalokon. Van tennivalóm bőven.

H. L. B. - Fotó: Dittrich Éva