Pécsi Arcok - "Vigyázz, ne menj a falnak!" - Pécsi interjú dr. Schweitzer József főrabbival

A pécsi és a környékbeli zsidóság deportálásának hetvenedik évfordulóján több napon keresztül idézik az elhurcolt 4000 mártírt. A megemlékezések sorában tudományos konferencián elemezték szombaton délután a holokauszt következményeit a városháza dísztermében, a messze földről érkezett túlélőkkel, családjaikkal és mindazokkal, akik együtt éreznek velük. Eljöttek Amerikából, Ausztráliából, Kanadából, Németországból is a találkozás boldogító perceiért. A rangos előadók sorát az idén 92 éves dr. Schweitzer József nyugalmazott országos - 1947-től 1981-ig pécsi - főrabbi nyitotta meg.

A rá oly jellemző szerénységgel és diplomáciai érzékkel „A pécsi zsidóság újjáéledése a holokauszt utáni években" című előadásában nem saját magát fényezte, hanem mindazokat, akik segítették a munkáját a kezdetben zsidó tanácsnak nevezett közösségben.

"Amikor a haláltáborok, a munkaszolgálatok után még visszatérni képesek megjelentek a városban, szükség volt a helyi hatóságok és a közvélemény támogatására is, s ebben a békés városban ezt elnyerték", mondta a főrabbi. A kezdeti traumák utáni építkezés embert próbáló kitartást, odafigyelést, empátiát, s főleg szervező erőt, hitet feltételezett.

A kilencvenkettedik évében járó főrabbi, a professzor úr előadása után adott interjút a Pécsi Újságnak.

Út közben, ahogy a fotós kollégával előkészített helyszínre kísértük a professzor urat, sokan megállították, csak hogy köszöntsék egy pillanatra, hogy megszoríthassák a kezét. Megdöbbentő élmény volt, hogy ennyi év távlatában mindenki nevére emlékezett, s mindenki sorsa érdekelte.

Azon ritka emberek közé tartozik dr. Schweitzer József, aki odafigyel és várja a másik ember lényeges megnyílását, készen arra, hogy segítsen akár pár jó szóval is.

Sokan szerettük, ismertük, emlékszünk törékeny alakjára, ahogy - ha kívántuk- mérhetetlen jókedvvel és nyitottsággal elbeszélgetett velünk pécsiekkel a Király utcai Csemegében kávézva, vagy a Hullám fürdőben a zuhany alatt állva.

- Emlékszik még a sok pécsire, akivel olyan jókat beszélgetett?
- Persze, de inkább azokra emlékszem, akikkel folyamatosan találkoztam, akiket talmud tórára tanítottam. Akkoriban megnehezítették a hitoktatást, de ezt hallgatólagosan elnézték hetente egyszer. Itt most főleg azokkal a fiúkkal és lányokkal találkozom, akik ma már 65-66 évesek és gyerekekként voltak a tanítványaim. Többségük készült a bar micvóra, ami a konfirmációt jelenti, a felnőtteket pedig eskettem, ők kevesen voltak. Mikor Pécsre kerültem, a legtöbben, akik a hitközségben dolgoztak, már idősebbek voltak, mint én, és azóta a dolog természetes útja szerint az örök életbe vándoroltak.

- A legnehezebb időkben volt Pécsett rabbi, hiszen 1947-ben érkezett. Milyen elhatározásokkal és érzetekkel jött?
- Hogy magamat idézzem, a diktatúra idején alapelvem volt: vigyázz, ne menj a falnak, de a fal se jöjjön neked! Ezt a magatartást vállaltam és tudtam a határokat, hogy meddig lehet elmenni. Nagyon fiatal voltam, ezért életkorom szerint is az egyetemistákkal éreztem közösséget. Például Szekeres Juli édesapja akkor volt egyetemista, a gyógyszertani intézetben gyakornok. Ez a korosztály volt a legközelebbi baráti köröm. Nehezen jöttem le, de jól éreztem magam Pécsett.

- Bölcsészdoktori és rabbi diploma utána jött a fővárosból, ahol a barátai voltak, ahol élt előtte.
- A pécsi rabbiszék országosan is elismert volt, jeles, kiemelkedő személyiségű rabbik működtek előttem, szorongtam is hogy ilyen elődök után egy fiatal srác hogy tud majd helytállni. És még amitől tartottam az volt, hogy teljesen ismeretlen volt számomra minden. Egy családot ismertem csupán. Volt itt egy ikerpár Somogyi Péter és Somogyi Tamás, akik ikerként megmaradtak, mert Mengele az ikreket „tanulmányozta". Az ő apjuk is megmenekült, Somogyi Izsó, rajtuk kívül nem ismertem senkit. Budapesten tanítottam a zsidó gimnáziumban, apámat elvitték, a baráti köröm is ott volt.

- Később megnősült, egy pécsi lányt vett feleségül.
- Ő tanítványom volt Budapesten, Pécsett nem vették fel a helyi gimnáziumba zsidósága miatt, de az édesapja ragaszkodott hozzá, hogy járjon a lánya középiskolába, ezért felküldte Budapestre. Amikor bejöttek a németek, Budapesten maradt és végigélte a nyilas időket, a zaklatásokat és aztán került haza Pécsre.

- Hányan voltak a hitközségben, mikor Pécsre jött?
- Több százan, mert akkor a környékbeliek, az egész régióból is eljártak a zsinagógába, ők többnyire munkaszolgálatosok voltak.

- Milyen harcokat kellett vívnia a helyi hatóságokkal, a párt képviselőivel, vagy a helyi emberekkel, a közvéleménnyel?
- Nem volt harcom, mert én úgy tettem mindent, hogy ne legyen. Soha nem adtam okot arra, hogy bármibe bele tudjanak kötni. Mérlegeltem, mielőtt döntöttem és cselekedtem. Kihasználtam azt a keskeny utat, ami a nehéz időkben járható volt, ismertem a kevés lehetőséget, de arra mindig vigyáztam, hogy mást ne hozzak kényelmetlen helyzetbe és így én se kerüljek oda. Erre talán igen jó példa egy érdekes helyzet, mely a sors plusz ajándéka volt pécsi rabbiságomban. Jugoszláviában nem maradt rabbi a háború után, csak egy aggastyán Szarajevóban. Praktikusan rabbi nélkül maradt Szabadka, Zombor, Újvidék ahol sok magyar ajkú élt, ezért ott még inkább hiányzott a lelki vezető. S akkor engem hívtak. Igen feszültek voltak a politikai viszonyok Magyarország és Jugoszlávia között, de engem mégis kiengedtek, a vallási szertartásokat a legfeszültebb időkben is meg tudtam tartani.

Az első években a túlélők, a munkaszolgálatosok életét kellett újból építenie a fiatal rabbinak, aki a legteljesebb mértékben segítette a rászoruló embereket fizikai, szellemi és lelki életükben is. A későbbi években pedig a mérhetetlenül szabályozott és korlátolt rendszerben tudott hitet és főként reményt nyújtani, s egy közösséget éltetni.

- Szerettem a munkámat és szerettem akikkel összehozott a sorsom. A gyerekek jól voltak velem, az órák beosztásánál alkalmazkodtam hozzájuk. A hitközség életében éppen amit csináltam, az volt a legfontosabb. Eleinte péntek este voltak istentiszteletek, aztán bevezettem a szombatot is, még később a hétfőt is. Nagy segítségemre volt a szeretetház, ahol a hétköznapi istentiszteleteket tartottuk. Mindent megteremtettünk, ami egy zsidó hitközség alapvető követelménye a hitéleten túl: a gyerekek tanítása, a nőegylet, a kulturális tevékenység, a szeretetotthon fenntartása, az idősekről gondoskodás, az esküvők, ez minden szépen megtörtént.

- Nagyon szép pályája volt Pécs után is, országos főrabbi, a rabbiképző főizgatója, egyetemi díszdoktor New Yorkban és másutt, így kellő kitekintése van. Milyennek látja a zsidóság aktuális helyzetét a mai Magyarországon?
- Nem mindennek tudunk örülni, ami történik. Az a vágyunk, hogy ne nyíljon ez az ország két részre, most pedig erősen két részre szakadt. Meg kéne próbálni az ellentéteket politikusan és emberségesen kiegyenlíteni. Ismeri az anekdotát: vihar dúl, azt mondja a gazda, így akarta a Jóisten, és nyugodtan elkezd csépelni, azt mondja lássuk uramisten, mire jutunk ketten? Ne azt nézze a jobb és baloldal, hogy mire jutnak egymás gyalázásával, hanem nézzék meg mire jutnak ők ketten, mint az úristen és a gazda. Egy demokráciában szükség van ellenzékre, mely a mindenkori kormány jogos kritikusa, de ne bántsuk egymást örökké.

Hárságyi Margit - Fotó: Csortos Szabolcs