Pécsi Arcok - Vincze Balázs: "Megfontoltabb vagyok most már..."

Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Balog Zoltán minisztertől március 15-én Vincze Balázs, a Pécsi Balett igazgatója. Sorozatunk következő részében ennek apropóján beszélgettünk a művésszel, aki egyebek mellett vallott ifjúkori csíntalanságairól, a táncművészettől némiképp idegen prózai szerepek kipróbálásáról és egy kis baranyai falu élén végzett közéleti tevékenységéről is.

- Hogyan fogadta ezt a díjat? Számított rá?
- Mondhatom, hogy meglepetésként ért. A díjak esetében is érezhető, hogy a balett egy rétegműfaj. Nagyon kevés díjat kapnak a táncosok, ezért nem is nagyon számít rá az ember. Azt tudtam, hogy a negyvenhét együttest tömörítő Magyar Táncművészek Szövetsége felterjesztett erre a díjra, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Nagyon örülök, hogy megkaphattam. Azért is, mert a művészeti díjak alapvetően szubjektívek. Ennek ellenére azért is örülök neki, mert a döntéshozók látják azokat az eredményeket, amelyeket mint együttesvezető elértem ez alatt a tíz év alatt, amióta én vagyok a pécsi balett igazgatója.

- Térjünk rá a kezdetekre. A családjában nem volt ismeretlen a tánc iránti vonzalom.
- Édesanyám nagyon szeretett táncolni, balettozott és néptáncozott. Sajnos azonban anyagi okok miatt egy idő után abba kellett hagynia. Szerintem ő a gyerekkori álmait bennem akarta megvalósítani. Én nagyon hiperaktív voltam, így édesanyám elvitt a Magyar Táncművészeti Főiskolára (régebben Állami Balettintézetnek hívták). Kezdetben még nem akartam oda járni. A felvételi során zajló anatómiai vizsgálatok, különböző ritmikai és hajlékonysági vizsgák során felvettem egyfajta gnóm pózt és az ütemtapsolásnál is mellétapsoltam, hogy ne vegyenek fel. De természetesen a szakemberek észrevették, hogy mindezt direkt csináltam, így mégis felvettek. Tényleg érdekes a szülői mentalitás. Ha nem erősködik annyira édesanyám, s nem ragaszkodik a megérzéséhez, akkor most valami egészen mással foglalkoznék. De amint bekerültem az iskolába, onnantól kezdve imádtam a táncot. Semmi máshoz nem is értek, s nem is érdekelt semmi más.

- 2001-ben került a városba, de korábban sokfelé megfordult. Milyen út vezetett Pécsre?
- Az operettszínházban kezdtem 1995-ben. Akkoriban még nagyobb presztízse volt a szakmának, sokan jelentkeztek az iskolákba, és megfelelő számú táncművész volt. Akkortájt egy-két évig csak tartalékok voltunk, be kellett dolgoznunk magunkat a darabokba. Augusztus elsején kezdtem az operettben, de decemberben sajnos rosszul lett és meghalt a színpadon egy táncművész. Így be kellett ugranom, januárban pedig már Japánban szerepeltem. Egy évig voltam az operettszínházban, de éreztem, hogy az nem az én utam. Szabadúszó lettem, majd Németországba kerültem egy évre ösztöndíjasként. Nagyon nagy honvágyam volt, nem találtam a helyem. Túl fiatal voltam az akkori együttesemben. Így hazajöttem, szabadúszó lettem megint, de aztán bekerültem Markó Iván Fesztiválbalettjébe, ahol négy évet töltöttem. 2001-ben keresett meg Keveházi Gábor, hogy jöjjek Pécsre. Szerencsémre mindig jókor találtak meg. Ha Keveházi korábban keresett volna meg, akkor biztos, hogy nem jövök a pécsi baletthez, mert Iván akkor még nagyon odatette magát. De a negyedik évem végére elkezdett süllyedni a hajó, nem kaptunk már annyit tőle sem művészileg, sem emberileg. Úgy éreztem, hogy nem tudok tovább fejlődni. Ekkor jött Keveházi megkeresése. Aki mellesleg nagyon jó volt emelésben, amiben nekem voltak hiányosságaim. Úgy gondoltam, hogy elsajátítom és megtanulom azokat a képességeket, amelyek még nem voltak meg bennem.

- Tehát mindenképpen jó döntés volt Pécsre jönni.
- Természetesen, hiszen nagyon jó szerepeket táncolhattam és sokat is fejlődtem. És ami a legfontosabb, hogy beleszerettem a városba.

- Lassan tíz éve igazgatja a pécsi balettet. Mennyire sikerült megvalósítani azokat az elképzeléseit, amelyeket eltervezett? A színház korábbi vezetőjével nézeteltérése is támadt a balett jövőjét illetően.
- Sokan nem tudják, hogy a színházon belül mi a különbség egy tánckar és egy balettegyüttes között. A tánckar kiszolgálja a színházat, mindig a teátrum rendelkezésére áll. A balett viszont arról szó, hogy évente készít két bemutatót a városnak, viszi a pécsi kultúra jó hírét szerte a világban. Ez az, ami nehezen működik. A pécsi balett a kilencvenes évek közepéig harmincfős társulattal rendelkezett, ma tizenhatan alkotják az együttest. A győri és a szegedi balett a pécsi balett kárából tanult és lettek önállóak. 2015-ben lesz 55 éves a pécsi társulat, szeretném, ha mi is azok lennénk. Remélem, hogy legalább szakmailag sikerül valamelyest önállóbbá tenni a pécsi együttest. Jogilag ráadásul nem is létezik a Pécsi Balett, ugyanis nincs alapító okirata. Ennek az 55 éves gyereknek igazán kellene már nevet is adni... Ez nem pénzkérdés. Tárgyalunk a városvezetéssel, úgy érzem, van akarat a részükről is. A pécsi balett letett már annyit az asztalra, hogy legyen jogilag is neve. A győri és szegedi társulatot hosszú évtizedek óta egyazon igazgató irányítja. Pécsett tizenhat évig Balikó Tamás dirigálta a színházat, de őt nem érdekelte a balett. A belső működési struktúra, mivel nem önálló a balett-társulat, állandó súrlódásokhoz vezet. Balikó egyszemélyi jogkörével élve sűrűn cserélgette az igazgatókat, úgy azonban nem lehet felépíteni egy együttest, hogy  nincs állandóság. Remélem, Rázga Miklós mostani színházigazgató és a város is segíteni fog, hogy méltó feltételek között dolgozhassunk. A Miklóssal eltöltött három év közös munkája azt mutatja, hogy erre van esély. S természetesen az is fontos lenne, hogy 55 év után a szakmának is legyen beleszólása, ki legyen a balettigazgató.

- Ön azonban nemcsak táncosként tűnt fel a színpadon, hanem mostanság prózai szerepekben is.
- Letettem egy színészvizsgát. A táncot az egyetemes színház részének tartom, egy különálló műfaj, de mégis a színházhoz kötődik. Ezért is támogatom - igaz, nem túl gyakran - hogy más műfajokban - musicalekben például - is szerepeljünk. A tánc aránylag rövid ideig tartó szakma, míg a színészetet öregkorban is lehet művelni. Érdekel az egész színház maga, a rendezéstől kezdve minden. Vágytam arra, hogy megszólaljak. Több mint tíz szerepem volt, játszottam Baltazárt Shakespeare Rómeó és Júliájában, a Valahol Európában alakítottam Ficsúrt, most pedig Leonin szerepét játszom a Kőszívű ember fiaiban. Ha egy táncművész kiöregedik, akkor van esély arra, hogy kisebb prózai szerepeket elvállaljon, mint én.

- Hogyan viszonyul a tanításhoz? Nem akarja átadni tudását a következő generációknak?
- Óraadó voltam a Művészeti Gimnáziumban, de abbahagytam. Sajnos olyan méltatlan az az összeg, amit adnak, hogy az már nevetséges. Probléma az is, hogy a gyerekek nem akarják, hogy tanítsuk őket. Pedig nekik kell akarniuk. Ez egy oda-vissza játék. Ennek ellenére fedeztem fel tehetséges ifjakat, például Koncz Pétert, akit ki akartak tenni az iskolából menet közben, de magamhoz vettem, s aki idővel - 2013-ban - az évad táncosa lett Magyarországon. Tanítani azért sem szeretnék már, mert minden pedagógusnak van kedvenc tanítványa, nekem azonban soha nem volt. Megéltem gyerekként, hogy soha nem voltam kedvenc, ez a mai napig fáj. Igaz, így minden diáknak ugyanannyit adhatok.

- Elkanyarodva a művészvilágtól, kevesen tudják, hogy ön egy kis baranyai falu, Nyugotszenterzsébet polgármestere. Mi vonzotta a közéletben?
- Erről sok barátom sem tudott sokáig. 2005-ben költöztem Nyugotszenterzsébetre. Már öt éve ott laktam a faluban, amikor megkerestek a helyiek, hogy segítsek rajtuk. Halmozottan hátrányos faluról van szó, 90 százalékos a munkanélküliség, nincsenek vállalkozások, semmilyen jövedelme nincs az önkormányzatnak. Először nem vállaltam, de nem tágítottak, s az előző választáson végül 76 százalékos aránnyal lettem polgármester. Belevágtunk, noha csak pályázatok és kapcsolatok útján tudunk pénzt szerezni. Minden karácsonykor 20-30 zsák ruhát gyűjtök össze, de építettünk buszmegállót, játszóteret, felújítottuk a polgármesteri hivatalt. Saját földemből adtam egy hektár területet az önkormányzatnak, hogy a START programon belül munkát adhasson a mezőgazdasági közmunkásoknak, így jelenleg tíz asszony dolgozik a faluban e program keretében. Most 180 méternyi járdaszakaszt újítunk fel, de nem voltak utcatáblák sem. Szerintem sokat fejlődött a település az elmúlt időszakban, bár a helyiek teljesen másként gondolkodnak. A tegnappal nem foglalkoznak, a holnappal nem mernek, a napi problémák érdeklik őket. Ezt az egészet egyfajta misszionárusi munkának tekintem. Imádok tanulni, ez pedig nagyon jó közigazgatási gyakorlatnak bizonyul. Ugyan elgondolkodtam azon, hogy nem csinálom tovább, de a visszajelzésekből az látszik, hogy szükség van rám. Meggyőződésem, hogy ilyen kis falvakban csak olyanoknak kellene polgármesternek lenniük, akik nem megélhetési okokból, hanem csak jelképes összegért vállalnák el a településvezetői munkát. Nem vagyok politikus és nem is szeretnék az lenni, én inkább mint balettigazgató és művészember szeretnék a köztudatban maradni.

- Milyen magánemberként Vincze Balázs?
- Van egy tizenkét éves kislányom, májusban lesz hároméves a középső és júniusra várjuk a legkisebb lányom születését.. Nem dohányzom, alkoholt csak nagyon ritkán fogyasztok. 2013. január elsejétől megváltozott az életem. Egyre inkább azt érzem, hogy társasági ember vagyok. Régebben valóban elég antiszociális voltam, már gyerekként is. A gyermekeim azonban kinyitották a világot. Érdekes, hogy különböző protokolleseményeken nem feszengek, nagyon természetesen tudok viselkedni. Emellett fanatikusan tudok harcolni a pécsi balettért. Úgy érzem, ha elmennék egy másik városba, a társulat nyolcvan százaléka velem tartana, hiszen nagyon jó csapatot sikerült kialakítani. Emellett megfontoltabb vagyok most már, mint korábban. Ugyan tízig még nem tudok elszámolni, de hatig már igen... Az igazságért bármit megteszek. Talán sokan beképzeltnek tartanak, de ez nem igaz, én csak magabiztos vagyok. Tudom, hogy mit akarok.

- Szabadidejében mivel foglalatoskodik leginkább?
- A családom a mindenem. A lányaimat és a feleségemet nagyon szeretem. Tavaly január elsejével váltottam. Addig a társulat volt az első helyen, azonban úgy gondoltam, hogy már letettem annyit az asztalra, hogy a családom legyen a legfontosabb. Két-három éve ugyanakkor beleszerettem a mezőgazdaságba is, vannak birkáim, szarvasmarháim, kisebb földjeim, azokon kaszálok, bálázok. Nagyon ki tud kapcsolni, amikor az öreg traktoromon ülök.

H. L. B. - Fotó: Dittrich Éva