Pécsi Arcok: Andy Rouse, a sznúkertől a lundák megmentéséig - Interjú

Látásból talán még azok is ismerik Andy Rouse-t, akik még soha nem voltak jelen az általa alapított Simply English nevű, angol népzenét játszó együttes egyetlen koncertjén sem. A Pécsi Tudományegyetem angol tanszékén immár harminchárom éve oktató tanár és zenész igazi jelenség, aki eléggé lesújtó véleménnyel van a jelenlegi hazai állapotokról - legyen szó a közéletről, a felsőoktatásról vagy éppen a kultúra helyzetéről. Interjú.

- Az első kérdés magától adódik: miért éppen Magyarország, miért éppen Pécs?
- Egy oktatási csereprogram keretében kerültem először az akkori pécsi és egri főiskolákra 1975-ben egy hónapra. Két év múlva újból eljöttem mint turista, 1979-ben pedig kaptam egy egyéves álláslehetőséget, amit azóta is betöltök, így már 33 éve vagyok itt az egyetemen, illetve annak elődjénél, ahol jelenleg főleg angol kultúrát és történelmet tanítok. Sajnos a csereprogram húsz év után, 1992-ben megszűnt, azóta sem volt olyan alkalom, hogy húsz hallgató szervezett keretek között tanulhatna Angliában egy hónapot.

- Hogy látja az itt töltött elmúlt három évtizedet? Mennyire változott meg a világ?
- Abban a kis faluban, ahol lakom, rengeteg a munkanélküli, bár sokan szeretnének dolgozni. Ez elszomorít. Az lenne az egészséges, ha mindenki úgy érezné, hogy hasznos tagja a társadalomnak. Sokan a világon nem a munka öröméből élnek, a társadalom felelőssége, hogy legalább legyenek megfizetve, mert a társadalomnak szüksége van rá, hogy sokan végezzenek - még ha nem is „örömteli" - munkát. Magyarországon az egyik legszembetűnőbb változás, hogy a gyakorlatilag teljes foglalkoztatottságtól eljutottunk egy nagyon magas munkanélküliséghez. Az emberek nem tudnak megélni a minimálbérből, pedig azt azért találták ki, hogy mindenki probléma nélkül élhessen. Magyarországon ez torz formában jelenik meg: sok munkaadó csak minimálbérre jelenti be a dolgozóját, hogy ne kelljen adót fizetnie. Ráadásul itt nagyon gyengék a szakszervezetek is, részben mert a szocializmus alatt nem is lehettek erősek. Nehéz helyzetben van az ország sok szempontból: az oktatás területén és a társadalom egészét tekintve is. Az ember korábban azt gondolta, hogy jön a robot korszak, és lehet végre pihenni, mint ahogy az a sci-fi műfajában olvasható, nézhető. Ez akkor történt, amikor Nyugat-Európában az emberek el voltak foglalva saját jogaikkal, kevesbé voltak „tárgy-centrikusak", bizonyos szempontból könnyebb volt álmodni. Én még túl fiatal voltam ahhoz, hogy hippi legyek. Fiatal tizenévesként mi azért harcoltunk, hogy tiszták legyenek az utcák, meg akartuk menteni a lundákat (ez egy halászmadár - a szerk.), de olyan is volt, hogy szponzorált csendben voltunk: azért fizettek, hogy órákon keresztül meg se szólaljunk. Már a hatvanas években tüntettünk a rókavadászat ellen - vidéki gyerekekként! Londonban pedig egy iskolai környezetvédő társaságot vezettem. Már akkoriban sokan gondolták úgy, hogy vigyázni kell a bolygóra, az életre, mert nem végtelen. Úgy gondoltuk, hogy jön egy lehetőség lazábban venni az életet, de pont az ellenkezője történt.

- Tanárként hogyan látja a szakma jelenlegi helyzetét?
- A pedagógusoknak sincs respektjük. Ha nem teszik vonzóvá a tanári szakmát, akkor a megfelelő emberek nem fognak tanári pályára menni, ezáltal tovább csökken a presztízs. Most túl alacsony a léc, amin át be lehet kerülni a szakmába. Főleg, hogy egyfajta (más) elitizmus van kialakulóban a felsőoktatásban: nem kell okosnak lenni, elég, ha gazdagok a szüleid. Ez nagyon veszélyes helyzet. Tanárként látom és érzékelem ezt. Az ide érkező gyengébb képességű diákok a tanáraik miatt gyengék - és nem a Bologna-folyamat miatt. Mégis egyre kevesebb a hallgató, aránylag nagyobb sebességgel tűnnek el, mint ahogyan csökken a magyar népesség. Ez nem annyira veszélyes, mint amennyire azt kommunikálják, Magyarország népessége nem fog eltűnni ripsz-ropsz holnaputánra. A majdnem tízmilliós lélekszám nagyon versenyképes Luxemburggal vagy Norvégiával szemben, Európában ez közepes népességszámnak számít. Arról nem is beszélve, hogy a világ sok részén piros pontot lehet kapni, ha csökken a lélekszám - túl sokan vagyunk a világon.

- Hogyan ítéli meg a kultúra, a zene állapotát - akár itt Pécsett?
- Nos, túl korai, hogy az ember egy prognózist hozzon létre, hogy hogyan fog működni Pécs új kulturális formája. Régen voltak művelődési házak, a szervezők felelősök voltak mindenféle olyan kulturális eseményért, ami nem fért be a színházba. Kellemes, középméretű termek voltak, 100-350 fő között. Otthont adtak mindenféle körnek, a helyi táncosoknak, nyugdíjasoknak, amatőr kórusoknak, sőt tanfolyamoknak és előadásoknak is. Olcsón lehetett megkapni egy jegyet, az országos hálózat adott sok fellépőhelyet fővárosi színészeknek, humoristáknak, zenészeknek. Amikor szétbomlott a művház infrastruktúrája, létrejött egy látszólag nagyvonalú alternatíva, az „ingyenes" szabadtéri fesztivál, Pécsett elsősorban a Pécsi Napok (ősszel) és a Sétatéri Fesztivál (kora nyáron). De ezek a fesztiválok nem tudták kompenzálni azt, hogy régebben egyes helyek - mint például a DOZSO - otthont adtak egész éven át sok társaságnak, klubnak. Viszont egy még veszélyesebb helyzetet is létrehoztak: a nép hozzászokott, hogy a kultúra ingyen van. Ha például hallhatta háromszor-négyszer évente a város legnépszerűbb formációit (Unicum Laude, Szélkiáltó, stb.), vagy akár részt vehetett egy teljes - korábban belépős - fesztiválon (mondjuk az 1986-ban létrejött Nemzetközi Folknapokon), akkor ezentúl kétszer meggondolja magát, mielőtt a zsebébe nyúlna egy ugyanolyan esemény miatt. Most isszuk a levét ennek, mert újra hozzá kell szoktatni az embereket, hogy fizessenek a kultúráért. Ez nem érinti a színházat meg az operát, de igenis súlyoson érinti azokat, akik kis pénzért rendszeresen látogatták és élvezték a régi művházak kínálatát. A Zsolnay Negyed valóban gyönyörű, de rá kell szoktatni a polgárokat, hogy menjenek el a „külvárosba" a kultúráért: ahhoz kell egy jó tömegközlekedési alternatíva is, közbiztonság, de elsősorban rá kell szoktatni a népet, hogy a belváros nem feltétlenül egyenlő a minőséggel. Emlékszem, amikor az ANK Gimnázium kereste az első évfolyamát, sok általános iskolai tanár gátlástalanul leírta, mert nem belvárosi iskola volt. Pedig már réges-rég igen nagy szüksége van a városnak egy campus-jellegű, modern középiskolára, és ahhoz építészetileg csak a külváros(on túl) lenne elegendő szabad tér. A kultúrának pedig továbbra is szüksége lesz kisebb termekre és azokra az emberekre, akik rendszeresen részt vettek a most már eltűnt Ifjúsági Ház, Dominikánus Ház és más fellépő helyek rendezvényein. Ugyanakkor kell, és ez nagyon fontos, hogy az ember zsebe legyen elég mély, hogy kifizesse a belépőket, ha lehet a teljes családnak, mert hiába magyarázza az ember, hogy egy „ingyen este" a téren mennyibe került italban és ételben, egyszerre soknak tűnik (és az is!) négy jegy, netán nyolc buszjeggyel egy-egy kulturális eseményre. Persze nem szabad visszasírni a régi helyszíneket - a Dominikánus Ház például nem volt alkalmas egy tolószékes látogatónak, viszont európai pályázatot alapvetően nem lehet nyerni, ha nincs minden polgár számára jó megközelítési lehetőség, komfort kínálat. Drukkolok a Negyedért, de jobban drukkolnék, ha a pénztárcám engedné.

- Nagyon jól beszél már magyarul, bár városi legendák keringenek arról, hogy  félreértették a szavait...
- Valóban, én is emlékszem ilyen esetekre, és nem csak arra, ami velem történt meg. Az egyik a Bóbita Bábszínház által szervezett felnőtt bábfesztiválon történt, amikor is egy külföldi vendéget a sörpultnál tíz korsó sörrel akartak megkínálni, holott ő csak a háttérben lógó trikók közül akart venni egyet (t-shirt - ejtsd: tísört).

- Ha van egyáltalán némi szabadideje a tanítás és koncertezés mellett, akkor mivel foglalatoskodik?
- Fiatal koromban megyei ifi szinten rögbiztem, de ma már inkább csak nézőként veszek részt a sport világában. Nekem az éneklés jelenti a testmozgást, ez a legnehezebb sportok egyike - legalábbis tüdőhasználat tekintetében. Bár a foci annyira nem érdekel, amikor Magyarországra jöttem, kénytelen voltam kiszemelni magamnak egy csapatot, hogy társalogni tudjak a férfiakkal. Így lettem kvázi Aston Villa-drukker. Az igazi szenvedélyem azonban a sznúker, igaz fanatikus rajongó vagyok. Emellett áldozok a kultúra oltárán is: mint akadémikus, természetesen író is vagyok, de zsurnalisztikailag mi kollégák is vagyunk, hiszen az én ötletem volt, hogy az egyetemi UnivPécs lapnak legyen angol oldala, ahol rendszeresen írok saját rovatomban („Letter from the Village"). Emellett Janikovszky Éva és Sárosi István műveit fordítom le angol nyelvre, de a Nemzeti Múzeum számára is készítek fordításokat.

H. L. B. - Fotó: Dittrich Éva