35 éves jubileumát ünnepli a pécsi fotóművészet egyedülálló műhelye, a Focus csoport. Ennek kapcsán a társaság oszlopos tagjával, Harnóczy Örssel beszélgettünk, aki szinte folyamatosan többes számban mesélt a Focus történetéről és esztétikájáról. Portréinterjúnkból az is kiderül, hogy a neves fotóművész, aki az Echo című kritikai szemle ötletgazdája is egyben, mit hiányol a jelenlegi pécsi kulturális életből.

- Mikor, illetve hogyan került kapcsolatba a fényképezéssel? Úgy tudjuk, eredeti végzettsége egészen más...
- Középiskolás éveimben, a bátyámnak köszönhetően. Ő tanult fényképészetet, mivel a gimnáziumból eltanácsolták édesapánk miatt, aki még a királyi hadseregben volt katonatiszt, s ez megbocsáthatatlan bűn volt akkoriban. Én ugyancsak ezen okból Szentlőrincen, a mezőgazdasági szakközépiskolában érettségiztem, majd kerestem a helyem a világban.

- Hol találta meg a számítását?
- Az iskolát követően a Pécsi Szikra Nyomdához kerültem 1970-ben és ott egészen 1987-ig dolgoztam, amikor is már új szelek fújtak és még a rendszerváltás előtt alakítottunk egy gmk-t, ami egy szerencsés lépésnek bizonyult. Majd 1989-ben átkerültem a Havasi János vezette Helyzet című rendszerváltó laphoz, de sajnos ezt is utolérte a pénzhiány és másfél év múlva megszűnt. Körülbelül húsz éve pedig Bognár József kollégámmal létrehoztuk a Tér Stúdió nevű céget, ahol jelenleg is dolgozom.

- A tipográfusi, grafikusi munka hozta magával a fotográfia iránti érdeklődését?
- Igen. Alapvetően már korábban is megvolt egy esztétikai érzékenység a fotográfia, mint kifejezési forma iránt, de művészetről ekkor még nem beszélhettünk. Már a Szikra Nyomdában dolgoztam, amikor összekerültem a Focus csoport néhány tagjával, ekkortól már célirányosabban fotóztunk. Még 1975-ben indult az Ifjúsági Ház, amelynek volt egy fotós szekciója is, ahol diaporámát és fekete-fehét labort is vezettek. Ez egy igen nagy ugrást jelentett a fejlődésben. Eközben az 1957-ben alakult Mecseki Fotóklub is élte a maga életét, egy-két év elteltével Tám László és dr. Lajos László is úgy látták, hogy van bennünk spiritusz és meginvitáltak minket, hogy legyünk a tagjaik.

- Miben állt a Focus csoport különlegessége a Mecseki Fotóklubhoz képest? Egyes vélemények szerint ekkorra némileg kimerültek a régi lehetőségek.
- A fotóklub nagyon progresszív és országosan is elismert volt a 60-as években. Olyan személyiségek fémjelezték ezt a korszakot, mint dr. Szász János, Tillai Ernő, Halász Rudolf és Lantos Miklós. Egy újfajta konstruktivista szemléletet képviseltek, ekkor hatott az újhullám a filmművészetben és a színházban is. 1956 után tíz évvel már felszabadultak az érzelmek, indulatok, később azonban a Mecseki Fotóklub némileg konzervatívvá vált.

- Pontosabban?
- A zsánerfotókkal kezdtek foglalkozni és igyekeztek csak a szép dolgokat fotózni. Lajos László megérezte, hogy ez így nem jó és megszólította a klubon belül például Cseri Lászlót, Kovács Attilát és az IH-sokat, köztük jómagamat is. Ekkor alakult meg a Focus csoport a már említetteken túl Marsalkó Péter, Borbély Tamás és Kálmándy Pap Ferenc részvételével. S hogy miben hoztunk újat? Szigorúan fogalmazva: gondolatokat szerettünk volna kifejezni a fotóinkkal, társadalmi kérdésekre reflektálni és nem pedig szépelegni. Ez adódott a fiatalságunkból, a helyzetünkkel való elégedetlenségből is. Abban az időben még elég vaskalapos volt a rendszer és ez ellen tiltakoztunk tudatosan és ösztönösen is. A csoport tagjai igen sokféle ízt hoztak magukkal, a következő hét évben szinte csak a fotózásnak éltünk és országszerte rengeteg kiállításon vettünk részt.

- Fotósként mi állt az érdeklődésének középpontjában és miként változott ars poeticája az idő múlásával?
- Alapvetően azt hiszem az ember és környezete, a körülötte zajló világ érdekelt és érdekel most is; nyilvánvalóan ez elég tág dolog. Ezt akkoriban még nem vettem észre, de így visszatekintve már tetten érhető, hogy mindenhol az embert helyeztem a középpontba. A korábbi műveimben az akkori környezetből való kiszakadás problematikája foglalkoztatott. Később kevésbé drámai témák - például az emberi testrészek megörökítése - felé fordultam, végül a portrék következtek. Körtvélyesi Laci barátommal kezdtük megfotózni egy kiállítás anyagának szánt 84 pécsi ismerősünket, barátunkat.

- Milyen visszajelzéseket kaptak a mostani jubileumi kiállításról?
- Vegyesek az érzelmeim: a csoport nevében is mondhatom, hogy a város hivatalos része illetve a pécsi művészek sem vesznek erről tudomást, nem éreztem ezt, hogy a kiállítás fontos lenne a számukra. Húsz-harminc évvel ezelőtt még jellemző volt, hogy együtt gondolkodott a város. A kultúra - úgy gondolom - meghalt Pécsett, minden egy üzleti vagy egy nagyon leegyszerűsített szellemi szinten mozog. Mindenki csinálhat, amit akar, de senkit sem érdekel, ezt a Focus-kiállítás kapcsán is érzem. Egy komoly kritika sem jelent meg, sem újságban, sem az interneten.

- Mint az Echo életre hívója, hogy értékeli, hogy megszűnt a kritikai szemle?
- Ezzel egy olyan fórum veszett el, ahol a művészek figyelemmel követhették egymás munkáit. A másik probléma, hogy az EKF következtében semmi nem történt, ami ebben a városban kulturális téren maradandót hozott volna. A kulturális élet szereplői nem tudtak összefogni a közös cél érdekében. Ezt rá lehet kenni az elüzletiesedésre, de akár a kereskedelmi tévék „áldásos" tevékenységére is.

- Ha csak saját művészeti ágánál maradunk, nem fest túl optimista képet a pécsi fotózás jövőjéről.
- Tehetség ugyanúgy van, mint húsz vagy ötven évvel ezelőtt, a kiválasztódás azonban már egy másik kérdés. Akkoriban csak egészen szűk csatornákon lehetett megnyilatkozni, de mégis elérték a tehetségeket, ahogy minket is. Ma mindenki önmegvalósító és művész, aki vett egy fényképezőgépet. Sokan, akik azt mondják magukról, hogy fotósok, igencsak közepes teljesítményt nyújtanak és a legtöbben rögtön üzletet akarnak belőle csinálni. Azt hiszik, hogy rögtön hírnévre is szert lehet tenni.

- Mit javasol a fiataloknak, akikben komoly szándék és alázat is van a fotóművészet iránt?
- Mindenképpen a közösséget, mert a nyáj melege kell, amíg a juh kicsike. A csoport szükséges, mert emberi és baráti szempontból is felvértezi az embert és megtanulja elviselni a kritikát, illetve toleranciára is tanít. Aki egyedül van, annak nagyon nehéz. Természetesen később már lehet önállósodni, de ugyancsak fontos, hogy később azt a közeget, ahonnan érkezett, ne támadja hátba. Nem egy híres pécsi fotósnak vették el így az üzletét, de ezek részleteibe nem szeretnék belemenni.

- Hogy egy kicsit más vizekre evezzünk, hogy alakult a magánélete?
- Későn nősültem, saját gyermekem nincs, a feleségemnek volt már egy lánya, akinek egyébként gyereke is van, ha úgy tetszik, nekem pedig unokám. Korábban igencsak éltem, szinte mindent csináltam, nagyon jó kapcsolataim voltak, de a házasság valahogy akkor nem jött össze. Szerencsére minden jól működik, a feleségem, Szántó Sára lovas terapeutaként dolgozik, a Dél-Dunántúlon egyébként egyedül rendelkezik ilyen képesítéssel. 

Balikó Gergő - Fotó: Marsalkó Péter