Nagy sikert aratott Dr. Korinek Lászlónak, a Pécsi Tudományegyetem jogászprofesszorának a Nemzet Kenyere (illetve az idei évtől Magyarok Kenyere) elnevezésű kezdeményezése. Sorozatunkban az ismert és elismert szakembert egyebek mellett az életében meghatározó szerepet játszó véletlenekről, a Büntető törvénykönyv szerinte felesleges szigorításáról és gyűjtőszenvedélyéről is kérdeztük.

- Hogyan került Pécsre, hogyan lesz valakiből az ország egyik legelismertebb kriminológusa?
- Egy többgenerációs iparoscsaládba születtem, apám és mindkét nagyapám is asztalos volt. Hogy én nem lettem az, az annak köszönhető, hogy felfigyeltek rám és a bátyámra mint jó tanulókra, így a szüleink kívánságára egyetemre jelentkeztünk. A bátyámnak rengeteg gondja volt a rajzolással a műszaki egyetemen, így elhatároztam, hogy én inkább a humán területen tanulok tovább. Így lettem jogász.

- Miért pont a viktimológia és a bűnmegelőzés területét választotta? Mi fogta meg bennük?
- Ez a véletlen műve. Az a tanszék, ahol 19 évig dolgoztam, legfőképp statisztikát oktatott. Létezett egy felosztás, amely során rám az általános és bűnügyi statisztika jutott. Ugyanakkor a hatvanas években elindult egy olyan irányzat az egész világon - hozzánk legközelebb Nyugat-Németországban -, ami megújította a bűnügyi statisztikát. Mégpedig oly módon, hogy bűncselekmények sértettjeit kérdezték meg magukról a bűncselekményekről: miért nem jelentik fel a hatóságoknál az elkövetőt? Megismertem ezt a kutatási vonalat és éppen akkor indult be az első OTKA, ahol pénzt kértem, mondván, hogy én is csinálnék egy ilyen felmérést. Ráadásul akkoriban kaptam kutatói ösztöndíjat egy nyugat-németországi intézetbe. A kutatást párhuzamosan készítettük Texasban, Baden-Württembergben és Baranya megyében. Ekkor derült ki számos dolog, ami akkoriban újdonságnak számított.

- Szakmázzunk egy kicsit. Ön a kriminológiai és a büntetés-végrehajtási tanszék vezetője volt. Mi a véleménye a sokakat megosztó Bándy-gyilkosságról, illetve miként vélekedik a Büntető törvénykönyv szigorításáról? Szükség van-e a kormány ezen intézkedésére?
- A Bándy-gyilkosság úgyszólván véletlen volt abban a tekintetben, hogy szegény áldozat rosszkor volt rossz helyen. Ez ugyan közhelynek tűnik, de itt tényleg ez valósult meg. Kegyeleti okokból nem hibáztathatjuk az ő felróhatóságát, azt már nem lehet értékelni. Sajnos találkozott egy veszélyes emberrel. De ez nem jelenti azt, hogy katasztrofális lenne Pécsett a közbiztonság. Ami a büntető törvénnyel kapcsolatos kérdését illeti, én nem vagyok a folyamatos szigorítás híve. Ha hiszünk a statisztikáknak, akkor a bűnügyi helyzet nem romlik jelenleg Magyarországon. Nagyon nagy kiugrás - bár erre nem vagyok büszke - pont az én belügyi helyettesi államtitkársági tevékenységem alatt volt '90 és '93 között. Az, hogy folyamatosan szigorít a kormány, inkább a lakosság megnyugtatására szolgál. Üzenet a polgároknak, hogy igen, vannak bűncselekmények, de mi azonnal készen állunk harcolni ellenük. De nem ettől lesz stabil az ország. Én tehát nem értek egyet a szigorítással, ez pusztán politikai gyakorlat.

- Milyen tapasztalatokat gyűjtött az Antall-kormányban - nem politikusként, hanem a politikusi közeghez közel álló szakemberként? Mennyiben változott a helyzet azóta?
- Nem úgy gondolok vissza arra a három évre, mint életem csúcsteljesítményére. Ellenkezőleg, két tévedés is történt. Hibázott a belügyminiszter, aki kiválasztott engem hivatalnoknak, erre a munkára kutató nem alkalmas. És hibáztam én is, amikor azt hittem, hogy a belügyminisztérium olyan, mint egy kutatóintézet, ahol gondosan mérlegelünk; egy olyan műhely, ahol a jobbnál jobb gondolatokat megrágva hozunk döntést. Sajnos nem. Volt olyan eset, amikor éjfélkor felhívtak, hogy ötven bosnyák menekült asszony áll a határnál és beengedhetjük-e őket. Én igen mondtam, noha a belügyminiszter ezt korábban megtiltotta. Nekem kellett vállalnom a felelősséget. Ami a különbséget illeti: az első szabadon választott parlamenti ciklusban - bár már ott is felmerültek problémák - valamivel nyugodtabb volt a légkör. Lehet, hogy akkor még amatőr politikusok voltak, de tisztes tanárok, orvosok, olyanok, akik tenni akartak valamit az országért. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a mostani összetételben hatékonyabb a parlament - és még finoman fogalmaztam.

- Közéleti tevékenységnél maradva: ön a Kolping-mozgalomban is aktív szerepet vállalt. Miért hagyta abba, maradt-e valamilyen kapcsolata vele?
- A Kolping-mozgalom a háború előtti katolikus legényegylet utódaként indult 1989-ben. Én voltam az első Kolping-család elnöke és nyolc évig országos elnök is. Akkor már ismertem a német katolikusságot, amit nagyon nyitott, demokratikus rendszernek ismertem meg, ahol kreatív értelmiségiek és munkások dolgoztak együtt. Más volt az ideáljuk, mint amit mi akartunk itt csinálni. Itt nem ugyanolyan emberek jöttek össze és a magyar katolikus egyház sajnos nagyon gyorsan visszatalált az 1948 előtti tekintélyuralmi stílushoz. Remélem ez azóta megváltozott, de akkor nekem nem volt érdekemben folyamatosan veszekedni olyan emberekkel, akiknek a nézetei mások voltak. Ráadásul az egyházban a laikus és a klerikus nem volt összemérhető: hiába érveltem logikusan, ha azt egy pap máshogy látta.

- Ha már itt találkozunk a német konzulátus épületében, óhatatlanul felmerül a kérdés: hogyan lesz valakiből tiszteletbeli német konzul?
- Merő véletlenségből. A rendszerváltás előtt itt Dél-Dunántúlon, ahol a legtöbb német származású magyar állampolgár él, elég korán, a nyolcvanas évek közepétől kezdve megindult a németek önszerveződése, ami felgyorsult az egyesületi törvény elfogadásával. Ekkor még létezett Pécsett egy rövid életű, három hivatásos diplomatával működő német főkonzulátus. Amikor létrejött az európai újrastrukturálódás - tehát amikor összeomlott a szocializmus -, akkor sok új állam jött létre Kelet-Európában, így luxus lett Németország számára egy kétszáz kilométerre lévő nagykövetség közelében  még egy főkonzulátust is fenntartani. Megszületett a döntés, hogy ezt nem érdemes tovább csinálni, hanem keresni valakit, aki elvállalja a feladatot tiszteletbeli konzulként. Olyan embert kerestek, aki itt él Pécsen, egzisztenciálisan független és ismerős volt számukra. Engem részint a Kolping-, még inkább a német belügyminisztériummal fenntartott kapcsolataim révén ismertek korábbról. Talán ezért esett rám a választás. Már 16 éve végzem ezt a tevékenységet.

- Az ön ötlete alapján valósult meg a most már Magyarok Kenyere elnevezésű „mozgalom". Honnan jött az ötlet?
- Az MTA tagja vagyok, akadémikusnak lenni megtiszteltetés. Amikor megválasztottak, felébredt bennem egyfajta kötelességérzet, hogy valamit vissza kell adnom a nemzetnek. Maga az ötlet otthon, a konyhában ért. Az asztalon egy szép kenyér feküdt. Elgondolkodtam, hogy vajon hol termett az a búza, amelyből készítették ezt a kenyeret. Miután erre nem tudunk válaszolni, az kezdett érdekelni, hogy mi történt azon a területen, ahol ez a búza termett, és amikor én megkóstolom ezt a cipót, akkor a részese leszek terület történelmének. Így megfordítottam a kérdést: ha ennek a kenyérnek nem tudom az eredetét, tudnak-e nekem olyan kenyeret sütni, amelynek tudom az eredetét - akár Magyarországról, akár az egész Kárpát-medencéből? Idén már a második alkalommal sikerült a Magyarok Kenyerét összehozni. Hét országból - tehát a Kárpát-medence valamennyi magyar területéről összegyűjtöttük a búzát, sőt egy svédországi magyar is küldött. A dolog lényege szerint, nemcsak öncélúan egy kenyeret akarunk készíteni, hanem az összegyújtott búzából készült liszt 95 százalékát elküldjük Erdélybe a Böjte Csaba által vezetett Szent Ferenc Alapítvány 2300 árva gyermekének - ők fél évig tudnak enni belőle. Eljutottunk odáig, hogy egy kis ötletből kinőtt egy mozgalom. Szintén a véletlen műve, hogy az akadémián együtt választottak meg Erdő Péter esztergomi érsekkel, akinek megemlítettem ezt a projektet, és megkérdeztem, hogy mi lenne, ha megáldaná ezt a kenyeret. Ő ezt Szent István napján meg is tette.

- Akkor ez a jövőben is folytatódni fog?
- Igen, remélhetően. Nem kitalálni volt nehéz, hanem mindezt megoldani nulla forintból. De nyugodtan mondhatom, hogy sok jó ember van ebben az országban - s itt Pécsen is.

- Manapság az emberek talán túlságosan is megosztottak a pártszimpátiát illetően. Ön volt-e valamelyik párt tagja, illetve mennyire hatja át a politika a mindennapjait?
- Nem vagyok és sosem voltam egyetlen párt tagja sem, valószínűleg már nem is leszek. Korábban „egypárton" kívüli, most „többpárton" kívüli vagyok. Ettől megkímélt a sors, egészen pontosan apám bölcs visszafogottsága, aki - amikor már kellően értelmesek voltunk - azt mondta, hogy ne adj biankó csekket arra, hogy mit fogsz öt év múlva gondolni. Belépni egy pártba elkötelezettséget jelent, ettől azonban mindig is féltem. Ugyan tagja voltam a KISZ-nek, de csak addig, amíg tanultam. Amikor megkaptam a diplomámat, akkor kérték, hogy lépjek be az egyetemi oktatói KISZ-be, de nem tettem. Éreztem, hogy nem fér össze az én mentalitásommal, hogy kiálljak olyasmiért, amit nem én döntök el. Ez az autonómia-keresés jellemez most már idestova 50 éve.

- Kőbaltákat gyűjt. Elég érdekes hobbija van.
- Régi történet ez. Tízéves lehettem, amikor szülőfalumban biciklizés közben egy patak partján találtam egy érdekes bronztárgyat, amiről nem tudtam, hogy micsoda. Jóval később derült csak ki, hogy egy bronzkori nyakék. Gyerekként mindig volt a zsebemben római pénz vagy ahhoz hasonló régi tárgyak, amelyeket a környéken találtam. Ez a gyűjtőszenvedély azóta sem szűnt meg. A kőbaltákhoz szintén egy véletlen vezetett: időnként hoznak a pécsi vásárba olyan tárgyakat, amelyeket szántás közben az eke forgat ki a földből. Egyszer elbeszélgettem egy árussal, aki elárulta, hogy a falu határában találta. Mint kiderült, nekem ott van egy víkendházam, egy volt vasútállomás. Elmesélte, hogy találtak ott egy hatalmas ekevasat, de olyan nehéz volt, hogy nem hozták el, de ha érdekel, akkor menjek és az enyém lehet. A feleségemmel neki is vágtunk a szántásoknak, az ekevasat ugyan nem találtuk, viszont két kőbaltára leltünk. Az egyik Kelet-Svájcból, a másik Észak-Csehországból származik. Azóta is járjuk azt a területet, s már több mint ötven kilónyi kőtárgyat adtam át a Janus Pannonius Múzeumnak. A dolgok jelenlegi állása szerint a régészek könyvet is írnak erről a területről. Idén Széchenyi Ferenc-díjat is kaptam. Az átadott emlékek között például a török által elpusztított templomok nyomaiból előkerült tárgyak is találhatók. 

H. L. B. - Fotó: Dittrich Éva