Sikeres nők árnyékában, 32 éve forgatja a szikét dr. Juhász Zsolt gyermeksebész

Egészen jól megtanult az évtizedek alatt családtagjainak sikerei árnyékában élni. Pedig a túlzott szerénység dr. Juhász Zsolt esetében nem lenne indokolt. Hiszen gyermeksebészként komoly pályát futott be, ám az mégis más, mint a kosárlabdázás. Bár igaz, napjainkban már olyanok csemetéit is gyógyíthatja, akik jó régen, éles szikéjével már találkozhattak. Megismerve a doktor hűséges magatartását, a következő generációra, az unokákra ugyanúgy sor kerülhet majd a pécsi gyermekklinikán. De rivaldafény nélkül, csak csendesen!

Magáról kellő iróniával azt szokta mondani, volt ő már Balázs Hajni férje, most pont Juhász Dorka apukája. Mindkét hölgy válogatottságig vitte kosárlabdázásban, a híradásokban rengetegszer szerepeltek, pontosabban Dorka előtt még szinte végtelen lehetőségek állnak a palánkok alatt.

A család „ura" - aki maga is kosarazott -, ebből lelki sérülések nélkül lábalt ki, mert mindig tudta mit akar, merre viheti önnön szakmai útja.

- Már a középiskolába úgy mentem, hogy eldöntöttem, orvos akarok lenni, méghozzá sebész - emlékezett vissza ifjúsága fontos választására Juhász Zsolt. - Azért lett belőle gyermeki vonal, mert minden rokon aprósággal jól szót értettem, szerettem a társaságukat. Tudatosnak mondható a sorsom, miközben azért nehéz elvárni egy tizenévestől egy ilyen komoly lépést. Nekem bejött, de ha valaki csak később tesz megfontolt pályaválasztást, az sem baj. Lényeg, hogy ésszel, szívvel döntsön mindenki.

- Sebészkéssel a kezében, létezik még az izgalom minden egyes beavatkozás előtt?

- Ez egy stresszes szakma. Amíg él az emberben a szakmai tisztesség, addig az összpontosítás nem lankadhat. Ha ez kihal valakiből, úgy abba kell hagynia az egészet. A rutin rengeteget jelenthet, ám bármikor érkezhet a meglepetés, amire felkészületlenül nem lehet várni. A vakbélműtétre azt szokták mondani, hogy a portás is megoldja, de nem lehetünk könnyelműek, hiszen itt is találkozhatunk nehézségekkel. A pontos diagnózis felállítása sokszor már fél siker. A tapasztalataim intenek pont óvatosságra, hiszen hatalmas figyelmet kell szentelni a fiatal kollégák tevékenységére, tanítására is.

- Harminckét éve áll a műtőasztal mellett. Érte csalódás, vagy azt kapta, amire számított?

- Ki láthat mindent tűpontosan? Nyilván, nem minden úgy történt, ahogyan azt megálmodtam, de maradtam a helyemen, szóval nem szeretnék váltani.

- Mégis mi az, amit az egészből legszívesebben elhagyna?

- Az ügyeleteket ennyi év után nem kedvelem, de része az életemnek. Már nem alszom benn a klinikán, ügyeletvezetőként otthonról várom az értesítést, ha menni kell, indulok. Kocsival 15 perc alatt beérek, de a készenlét feszültségét nem lehet megszokni. Bármikor ugrásra várni nem könnyű feladat, nem alakíthatok ki programokat magamnak ezekre a napokra. De tisztában vagyok azzal, ez a hivatásom része!

- Kórházban könnyebb lenne, mint klinikai szakemberként?

- Pontosan nem ismerem a választ, mert kizárólag klinikán dolgoztam, de itt a gyógyítói tevékenység mellett az oktatás, a tudományos munkásság is elvárás, ami néha a magánélet rovására is mehet. A publikációk, kutatások rengeteg energiát vesznek el.

Valószínűleg ebben a témakörben tarthatnék előrébb is, de igyekszem az egyensúlyra, vagy a magamnak felállított arányokra törekedni. Elsődleges feladatomnak a gyógyítást tekintem.

Pucz Péter