Szatyor-Járkovich Andrea: az ember mindig hálásan tér haza a családjához a munkájából

Kétgyermekes családanya, a Pécsi Tudományegyetem Onkoterápiás Intézetének vezető klinikai kutatási koordinátora, s a tánc szerelmese Szatyor-Járkovich Andreával. Lapunknak adott interjújában embert próbáló munkájáról, súlyos betegek közt átélt mindennapokról, s a hit szerepéről is beszélt. 

- A Pécsi Tudományegyetem Onkoterápiás Intézetének a vezető klinikai kutatási koordinátora. Pontosan mit takar a munkája?
- Erre a kislányom mindig úgy felel, anya orvos vagy valami afféle. De nem, eredetileg biológus végzettségem van. Valójában rendkívül sokrétű munkáról van szó. Mielőtt egy gyógyszergyártó cég piacra akar dobni egy új vizsgálati készítményt, annak különböző vizsgálati fázisokon, illetve engedélyeztetéseken kell átmennie. Egy protokollban leírják az elvárásokat, hogy hogyan kell kivitelezni az adott klinikai vizsgálatot. Nekem az a feladatom, hogy ezen útmutatásokat szem előtt tartva valósuljon meg a klinikai vizsgálat, az orvosok, az egyéb szakdolgozók és a betegek által.
Továbbá összeszervezni a vérvételeket, viziteket, CT időpontokat, valamint a betegek kezelése során született adatokat összegezve, anonimizálva a szponzor részére eljuttatni. Figyelnem kell, hogy minden az előírásoknak megfelelően menjen, hiszen, ha nem szakszerűen történik egy klinikai vizsgálat kivitelezése, az torzíthatja az eredményeket, s a későbbiekben akár meghiúsíthatja a készítmény bevezetését.

- Korábban embriológusként dolgozott. Mi vette rá, hogy váltson?
- Mikor megszereztem a diplomámat, a kisfiam már a pocakomban volt. A születése után két és fél évig otthon maradtam vele. Akkor jött egy lehetőség, s az éppen megnyíló Kaáli Intézetben kaptam állást, azonban előtte Tapolcára kellett járnom betanításra. Embriológusok sem csak úgy pottyannak le a fáról, nagyon komoly képzésen kell részt venniük a munkába állás előtt. Egy évig dolgoztam embriológusként az intézményben, de az az igazság, hogy nagyon nehéz lett volna huzamosabb ideig két gyerek mellett Abaliget és Kaposvár között ingázni. Ekkor döntöttem úgy, hogy jelentkezem a Pécsi Tudományegyetem Onkoterápiás Intézetébe koordinátornak. A vicces az volt, hogy nem tudtam pontosan, mire is jelentkezem. Igazából még most, öt év után is nehéz elmagyaráznom, mit is csinálok pontosan a munkám során. Rendkívül vonzott, hogy valami újat tanulhassak, s nem utolsó sorban, hogy változatos munkám legyen. Azt biztosan állíthatom, hogy ez a munkakör aztán minden, csak nem monoton.

- Daganatos betegekkel foglalkozik, ami valljuk be, nem egyszerű feladat. Hogyan kezelhetők a mindennapok?
- Napi kapcsolatban vagyok a betegekkel, én mondom el nekik, hogy hova, s miért kell jönniük. Nagyon nehéz, főleg mikor olyan betegekről hallok vagy találkozok, akik velem egykorúak, vagy még nálam is fiatalabbak. Általában negyedik stádiumú betegekkel foglalkozom - ami már előrehaladott betegségnek számít-, a klinikai vizsgálatok során túlélési adatokat is gyűjtünk, tehát egészen a halálukig tartom a kapcsolatot velük. Ez kemény tud lenni. Ezek láttán az ember mindig azzal az érzéssel tér haza a családjához, hogy hálás.

- Hogyan egyeztethető össze a munka és a magánélet két gyerek mellett?
- Komoly szervezést igényel. Mivel naponta kell bejárnunk Abaligetről Pécsre, pontosan össze kell szervezni, mikor, melyik autóval jöjjünk be, ki viszi éppen a gyerekeket edzésre. Nagyon sokat segít a nagymama, akinek hálásak is vagyunk. Amikor a kisfiam vív, a kislányom pedig rg-n van, akkor anya abban az egy órában betér egy közeli edzőterembe, ahol kiszellőztetheti a fejét. Egy szülőnek is szüksége van a kikapcsolódásra. Nehéz, de össze lehet koordinálni. A főnököm meg is jegyezte ennek kapcsán, hogy jó döntés volt családanyát választani erre a munkakörre, hiszen mi tudunk a legjobban szervezni. A két terület nagyon jól kiegészíti egymást. A mai napig az anyaság alatt kialakult szervezőkészségemet kamatoztatom munkám során.

- Gondolom, emlékezetes esetekből is őriz jó néhányat az emlékezetében.
- Persze, vannak ilyenek. A klinikai vizsgálat során egy elektronikus felületen regisztrálnom kell a beteget, illetve az aznapi kezelését. Kisorsolnak neki egy bizonyos sorozatszámú gyógyszert, tehát kizárólag azt a dobozt adhatja oda a gyógyszerészünk a beteg részére. Nagyon szigorú ellenőrzések zajlanak, mikor visszavesszük a gyógyszer dobozát, pontosan ellenőriznünk kell, hogy az adott doboz milyen dátummal, üresen került-e vissza, jól szedte-e beteg a tablettákat. Ráadásul a mi munkánkat is a szponzor cég által megbízott monitorok ellenőrzik. Egy alkalommal észrevettük, hogy a doboz sorozatszáma nem egyezik meg azzal, amit mi kiadtunk a betegnek, sőt nem is érkezett be az intézetbe ilyen számú doboz. Ekkor lett gyanús a helyzet, majd hosszas utánajárást követően kiderült a csalafintaság: a beteg beismerte, hogy otthon átírta alkoholos filctollal a dobozon szereplő hármas számokat nyolcasokra, így a számjegyek összege - a számmisztika szerint - olyan szám volt, amitől sokkal jobban hatnak a dobozban lévő tabletták. Véleményem szerint rendkívül sokat számít a hit, nem csak egy betegség leküzdése során, hanem a mindennapjainkban is - de azért megkértük a beteget, hogy ilyet többet ne csináljon.

Kálóczy Eszter - Foto: Dittrich Éva