Tisztikar nélkül a legénység szétzüllik, mondja a negyven éve pappá szentelt Gesztesy András

Negyven éve szentelték pappá András atyát. Hívei számon tartották az évfordulót, ezért a vasárnapi szentmise után, a Bártfa utcai Szent István templomban kis kerti ünnepséget, beszélgetést, agapét szerveztek az igen nagy népszerűségnek örvendő lelkésznek, aki szarkasztikus humorral reagált felvetésükre.

- Nem kísértem figyelemmel az évfordulót, korábban nem is tartották számon, csak az ezüst- és aranymisét - elmélkedik az ünnepelt. Nem bolondság azért a negyvenedik megünneplése, mert könnyen előfordulhat, hogy az aranymisét már meg sem éljük, vagy túl öregek és zavarodottak leszünk. A negyvenediken még ereje teljében van Isten szolgája. Mikor figyelmeztettek arra, hogy mit készítenek elő, gyors választ adtam: nem az a fontos, hogy én letöltöttem a 40 évet a pályán, hanem az, hogyan részesedtek ebből a hívek. Maga a lelkészi tevékenység borzasztóan izgalmas, mert foglalkozunk gyerekekkel, hittanosokkal, középiskolásokkal, egyetemistákkal, öregekkel. Spirituális, liturgikus élet ez, meditációk, utazások, beszélgetések, szerteágazó tevékenység.

- Hogyan, milyen indíttatásból lesz egy fiatalemberből pap, aki jogi egyetemet végez?
- A katolikus sajtó gyakran mutat be papjelölteket, akiknek villámcsapásszerű élményük volt, a megvilágosodás pillanata. Ezek romantikus túlzások. A katolikus katekizmus idevonatkozó része nagyon egyszerűen, józanul és sallangmentesen fogalmaz: papnak az mehet, akinek kedve van hozzá. De kinek van kedve? Különféle felekezetekhez eltérő arányban csatlakoznak lelkésznek az emberek. A római katolikus egyházban jelenleg 4500-4700 hívő esik egy papra, a református és az evangélikus egyházban 1700-1800, a baptistáknál 280, a Hit Gyülekezeténél 130. Katolikus papnak nincs kedvük elmenni, márpedig tisztikar nélkül a legénység és a csata szétzüllik.

Pedig a fiataloknak korlátlan lehetőségeik vannak, mindent kipróbálhatnak, a zenei életbe betörhetnek, foglalkozások tömkelegét választhatják, teológiába, filozófiába, irodalomba is beleárthatják magukat. A katolikus egyházban két nagy probléma van, az intézményesség: a 2000 éves intézmény formálissá teszi, tehát akadályozza a tevékenységet, a másik a nőtlenség. A XII. században egy mozgalom rendelte el, hogy éljenek a papok is úgy, ahogy a szerzetesek, azóta van ez így. Ennek számos ferde következménye lehet, s ezt sokan nem vállalják. Bár világméretekben növekszik a katolikus papság létszáma a megkeresztelkedettekhez és a feladatokhoz képest, mégis sok az idős pap, koruknak megfelelő testi-lelki problémákkal, szemlélettel, s nem valószínű, hogy lelki vezetőként, barátként könnyű fiatalt találni.

- Nekem természetes módon jött el a választás. Szüleim erős katolikus hagyománnyal rendelkeztek, egyházi iskolákat végeztek, így magától értetődő, hogy templomba járunk, imádkozunk, hittanra járunk. Láttam, mi történik az '50-60-as években a nemzettel, a kultúrával, az egyházzal, a vallással, és döntöttem, nem tűrhetem ezt. Tisztában voltam vele, hogy kevesen vagyunk, akik egyáltalán szembeszállnának. Itt volt a Szovjetunió dicsőséges hadserege, a Belügyminisztérium szovjet KGB-tisztekből állt, mindent számon tartottak, alárendelt ország voltunk. Nem gondoltam, hogy ezt ki lehet seprűzni, de a magyar történelem példát szolgáltatott: a kuruc vagy a török korban kis brigadéros csapatok tartottak 70 éven keresztül egy végvárat hetvened-nyolcvanad magukkal, úgy, hogy nem volt se pénz, se posztó. A nemzeti gondolat, a konstruktív kultúra, a vallás és egyház védelmének, fenntartásának egyetlen fóruma volt azokban az években az egyház, egy viszonylag ellenzékinek tekinthető szervezet, amely megmaradhatott a nemzetközi jogok miatt. Még ha korlátozott formában, besúgókkal terhelten is, mégis ellenszervezet volt, ahol más hangok jelenhettek meg.

- És volt egy érintés. Nem úgy, hogy a földre roskadtam, de éreztem, hogy ha pap leszek, ezzel csak nyerhetek. Egy személyes érintés volt ez úgy, ahogy egy festmény, egy zenemű hatása belekeveri azt, aki felfogja az érintést azzal együtt, aki érint. A kettő egy metszetben mutatkozik meg, és nem tudom elválasztani, hol kezdődik az én és a valódi találkozás, ez nem is baj. Ezért később már nem színezi az ember ezeket a meghívás történeteket, mert értelmezni kell, s ez relatívvá tesz. A katolikus egyházban van egy hamis kérdés feltevés: papnak megy az ember vagy családos embernek? A papnak nem az az alternatívája, hogy családos ember, hanem az, hogy nem megy papnak. A történelmi változások miatt ez összekavarodott, ha pap leszek, nem nősülhetek. Ez egy egyházfegyelmi szabályzat, 24 órán belül meg lehet változtatni. Hogy micsoda felbolydulásokhoz vezetne, nem részletezem.

- Dunaföldváron kezdte a gyakorló pályáját, sokrétű tevékenységgel, lelkesedéssel. Két kórust is alapított.
- Legnagyobb meglepetésemre 10 évet töltöttem Dunaföldváron. Ez volt Pécsről a legtávolabbi hely. Itt jogi egyetemre jártam, két-három énekkarban énekeltem, ismertem a várost, rengeteg emberrel álltam kapcsolatban, különféle fórumokon találkoztam velük, értettem a városhoz. Cserháti József főnököm, a megyéspüspök engem soha nem tett Pécsre, pedig mindenki volt itt hosszabb-rövidebb ideig. Valószínű, tartott attól, hogy belekezdjek bizonyos nem támogatott ügyekbe, vagy fölülről jött az utasítás. Így maradtam Dunaföldváron. A tíz év óriási lehetőség volt.

- Elindítottam egy gimnazista hittant 3 fővel, de csak ketten jártak, mert a harmadik pingpongozni járt. Aranyos kamaszok voltak, meg nem szólaltak éveken keresztül. Kitaláltam, milyen kérdéseket vetnének fel, s ezekre én mit válaszolnék, helyettük is én beszéltem, talán észre sem vették. Aztán pár fővel felnőttek jöttek, Biblia, imádság és sok beszélgetés kísérte találkozásainkat. Sokat jártunk Budapestre színházba, kiállításokra a gyerekekkel együtt.

Gesztesy András Budapesten végezte el a Hittudományi Főiskolát, melyet akkor nem ismert el az állam főiskolának, de az itt szerzett doktori címet igen. Felemás helyzet volt, mint annyi más a szocializmusban. Pécsre azért hívták, mert megváltozott az egyetemi légkör és szükség volt jó oktatókra. Gesztesy András kezdetben filozófiát tanított, majd a Hittudományi Főiskolán immár 24 éve fundamentális teológiát. Az egyház története során felmerült kérdésekre, ellenvetésekre keresték a válaszokat, ezért apologetikának, hitvédelemnek is hívták a tantárgyat, ma ennek emelt szintű oktatása a feladata.

- Már 24 éve dolgozik a főiskolán, ha a hallgatók kételyeiket fejezik ki, szívesen vitatkozik velük? Hiszen a jó tanár tanul a diáktól.
- Lehetne szépet, gyönyörködtetőt is mondani, de majdnem ugyanúgy vagyok, mint a három földvári hittanosommal. Én teszem föl a kérdéseket, azokat megválaszolom magasabb szinten, s a vizsgázásnál vajmi kevés térül meg mindebből. Olvasatlanság áll emögött, mert ha két-három szerzőtől olvastak volna, gondolkodtak volna azon, ki mit, miért mond és hogyan, akkor lenne véleményük, kérdésük. Így magammal vitatkozom.

- Napjai főleg a hitközséghez tartozó feladatok, emberek, lelkek gondozásából, támogatásából állnak. Jelenleg több mint ötezeren laknak a templom körzetében, 10-16 százalékuk jár templomba. Ez jó arány. Hogy vannak a hívők egymással, szeretik egymást?
- Óvatosnak kell lenni ehhez a válaszhoz. Ha csak látásból ismerem, akkor szeretem, ha közel jön, kezd problematikus lenni, ha még közelebb jön, majdnem elviselhetetlen, legalábbis nem érzelmi lelkesedéssel. Az egyház nem várja el tőlünk ezt, mert a szeretet abban nyilvánul meg, ha találkozom bárkivel, akinek szüksége van rám, bajba jutott, akkor mozdulni kell. Nem tudni, mi játszódik le az emberekben, és mit hoz még a jövő.

- Kellene modernizálódni a katolikus egyháznak?
- Az egyháztól bizonyos távolságban vannak a hívők és a nem hívők. De mihez vannak közel? Mikor kiderül, hogy nem jár templomba, hogy nem hívő, pedig meg is volt keresztelve, megkérdezem, mit választott a hit helyett? Ha nem tetszik a Biblia, mert az régies, elavultnak tűnhet, lehet választani József Attilát vagy más történelmi, irodalmi életművet, melyek tökéletes eligazításként is működhetnek, ha megismerjük őket. Ilyen például Németh László is. De a megkérdezett, aki szeretne templomban esküdni, nagymamáját egyházi szertartással temetni, nem azt választotta, hanem helyette semmit. Nem tudom, mit enged magához közel a mai ember. Amit közel enged, az aggasztó, nem értek a tévés műsorokhoz, de általában órák hosszat nézik ezeket. Mi minden válsághelyzetben nagyon jó tanácsokat adunk, kiváló szakembereink vannak, de az emberekben kevés a muníció, hogy megfogadják azokat, mert csak a saját maguk szellemiségével tudnak belefogni a végrehajtásba.

Hárságyi Margit - Fotó: Kálmándy Ferenc