Több, mint ötven éve költöztek be az első lakók Kertvárosba - Sártengeren át vezetett az út a boltba

A neve kissé becsapós volt, különösen az idegenek számára. Hiszen Kertváros megszólítással illették, miközben panelrengetegként épült, a valóban kertes, de sokkal öregebb pécsi városrész mellé, túl a Keszüi úton. Immár öt évtizeddel ezelőtt, 1972 decemberének közepe után pár nappal adták át az első lakásokat az arra jogosultaknak. 

A Júlia utca, Gyöngyös utca, Varsány utca által határolt terület adott új otthont az első „fecskéknek", akik nem Afrikából tértek vissza, hanem jellemzően a város más részeiből, netán más településekről költöztek oda. Esetleg albérletből léptek nagyot bérlőként, szerencsésebb esetben tulajdonosként folytatván életüket.

A korabeli Dunántúli Napló rendszeresen beszámolt az új lakótelep építéséről.

Természetesen az első beköltözők érkezéséről sem maradhatott le a napilap. A leggyorsabbak már karácsony előtt átvehették a kulcsokat a házkezelőség irodájában.

Mindenki izgatott volt, nagy várakozással tekintett új otthonára. A lakások, a négy- és tízemeletes épületek összkomfortosak voltak, távfűtéssel. A magasabb fajtában természetesen lifteket is beépítettek.

A műszaki átadás során számos hibára bukkantak a szakemberek, de még annál is több panasszal éltek a lakók. Ezek jobbára esztétikai eredetűek voltak, nem végzetesek. Hibás műanyagpadlók, nem záródó konyhaszekrények, rossz csapatelepek, szivárgó WC-tartályok, törött villanykapcsolók borzolták a kedélyeket. De azért a birtokbavétel örömét semmi sem ronthatta el végzetesen. A szocialista építőipar slendriánsága meg közismert tényező volt mindenki számára.

A legfőbb bosszúságot mégsem a felsorolt, illetve le nem írt dolgok okozták.

Sokkal inkább az, miszerint csak egy bolt várta a városrész új honfoglalóit. Azt is felvonulási épületből alakították át, a korabeli sajtó pedig nagy vívmányként emlegette.

De nem volt ám az! Mert aki szerette volna az alapvető bevásárlását elvégezni, annak olyan úttalan utakon kellett átvergődnie, mint az amerikai aranyásóknak, télvíz múltával, tavasz közeledtével. Sártengeren át vezetett a csapás a kenyér, meg a tej pultjáig.

Az utcák, járdák sem készültek el időben, daruval olyan trapézforma elemeket tettek le, amin csak egy autó tudott haladni egyszerre.

A latyak meg nyakig ért, mégis, afféle szocialista boldogság uralkodott a környéken.

Zajlott a költözés, teherautók állták el egymás elől a továbbhaladás esélyét, miközben még lovaskocsik is feltűntek, tele szekrényekkel, dobozokkal, reményekkel, bár utóbbiak nem látszottak teljes szépségükkel.

Iskolákról, óvodákról még álmodni sem lehetett, a diákok a Táncsics Mihály utcába jártak még hosszú ideig, mire az első oktatási intézményen is átvághatták az elvtársak a vörös szalagot.

A tömegközlekedés (akkor még nem közösséginek nevezték az ilyen élményt!) sem működött zökkenők nélkül. Miközben a lakosság száma dinamikusan növekedettet, ezzel a korabeli 39-es járat nem tartott lépést.

Ráadásul a ma már Árpád felüljáró néven ismert műtárgyat sem fejezték be várt időre, ezért a sorompónál néha olyan sorok alakultak ki, amiknek egyik vége a bőrgyárnál, a másik meg a mai Nagy Lajos király út, Bajcsy-Zsilinszky Endre utca sarkáig ért el.

Idővel Pécs déli lakótelepe egyre csak terjeszkedett, több jól elkülöníthető részre tagolódva. Már régen nem épül, de együttes nagysága az országban az egyik legnagyobbik, a maga terebélyességével.

Az első ott élők már alaposan benne járnak a korban, aki akkor volt harminc, ma már nyolcvan. Kertváros meg egy lakótelepből szinte fogalommá vált. Újabb generációk kezdek ott új életet, mások meg hosszabb távollét után tértek vissza oda.

Ha valaki most jár arra, a csak 1973 februárjában elkészült Zsuzsanna utcában, ne feledje, a panelok már fél évszázada állnak, fedelet nyújtva ezreknek.

Pucz Péter